A borfesztivál tanulságai

2013. szeptember 19. 07:16

Meglepően kevesen látogattak ki a budavári borfesztivál utolsó napjára. Az időjárás nagy mértékben közrejátszott abban, hogy az idei fesztivál ne legyen túl sikeres. A Mandiner.bor vasárnap is kilátogatott a Várba, hogy pár helyen még kóstoljon, és egy szubjektív toplistát állítson fel a fesztivál tételeiből.

Tömött standok és sorok helyett a szerdai, csütörtöki napra emlékeztető „tömeg” fogadott minket a Budavári Borfesztivál utolsó napján, ahol bár lógott az eső lába, mégis meglehetősen jó idő volt az egész heti esőzések és viharok után. Az általunk megkérdezett pincészetek mind azt mondták, hogy az időjárás ellenére is érdemes volt eljönniük a borfesztiválra, a fogyasztókkal személyesen beszélni, visszajelzéseket kapni tőlük a borokról, anyagilag azonban nem érte meg nekik ez az öt nap.

A fesztivál mérete miatt sajnos nem túl sok helyet tudtunk alaposabban megnézni, szemügyre venni, és végigkóstolni, ezért az általunk összeállított toplista mindenképpen szubjektív. Természetesen ezeken felül még sok izgalmas, és szép borral találkoztunk a fesztiválon. Íme a borfesztivál három dobogós bora:

1. Tokaj-Hétszőlő tokaji fordítás 2003

Hordófűszer, mézeskalács fűszerek, gyümölcsök, botritisz. Ez mind megvan benne. Az ízek a hangsúlyosak, nem az édesség, mindene egyensúlyban, nagyon komplex bor, a legszebb, a kóstoltak közül.

2. Gizella Pince Szent Tamás hárslevelű 2011

Lendületes, mérhetetlenül tiszta, egységes bor a mádi Szent Tamás dűlő ásványosságával és a hárslevelű játékosságával.

3. Bősz Adrián Cenege-dűlő kadarka 2011

Korábban már írtunk róla a második napi beszámolónkban. Kadarkaetalon.

*

A hét végére felmerült bennem a kérdés: biztos jó-e az, hogy a magyar borok ennyire sokszínűek és eltérőek? Jó-e az, hogy még törekszünk is erre a sokszínűségre? Úgy látom, hogy egyelőre csak tervezett útirányok vannak: néhányan hasonlóan gondolkodnak egy-egy borvidékünkön, és hasonló gondolkodásmóddal, stílussal készítik el egy-egy borukat. Ez azonban közel sem biztos, hogy elegendő ahhoz, hogy segítsék a fogyasztókat abban, hogy tudják, mire számítsanak egy tetszőleges hazai borvidék borától.

Természetesen nem a tömegborokról beszélek, hanem stílusokról, olyan felismerhető stílusjegyekről, amely megvan egy bordeaux-i borban, egy burgundiban, vagy egy wachaui zöldvelteliniben. Közös pontokról, amelyek a leginkább megmutatják egy-egy fajtának a karakterét, vagy éppen egy adott borvidék erősségét. Lehet az egyediség erény, de ha a fogyasztó nem tudja, mire számítson egy palack magyar bor esetében, akkor egyediség ide vagy oda, borítékolhatóan nem azt fogja választani.

Tudom, hogy a magyar borászat most kezd eljutni oda, hogy erről egyáltalán beszélni és dönteni érdemes legyen, de egyáltalán nem mindegy, hogy erre melyik borvidékünkön milyen válasz születik, és hogy egyáltalán születik-e rá válasz.

Kérdés az is, van-e egyáltalán határa az egyediségnek, a termőhelyek közti különbségek bemutatásának, vagy ezeknek csak mint díszítőelem kell szerepelniük egy borban? Még az sem biztos, hogy erre egységes választ kell adnia az összes borvidékünknek.

Az viszont biztos, hogy a magyar borok minősége egyre magasabb, és vannak köztük kiemelkedő tételek is. Kérdés, hogyan sikerül még feljebb jutnia a magyar boroknak minőségben és ismertségben? Abszolút egyediséggel vagy jól meghatározható stílusokkal, stílusjegyekkel? Bárhogy is lesz, izgalmas öt-tíz évnek nézhetünk elébe, amely meghatározó lehet a hosszú távú jövőt tekintve a magyar borászatnak.

A bejegyzés trackback címe: http://bor.mandiner.hu/trackback/10628