Csíki Sör: nem tudják vagy nem akarják megérteni!

2017. február 15. 13:21

Császár Zoltán
Vendégszerző

A Csíki Sör kapcsán nem rosszul értelmezett nacionalizmusról, sovinizmusról stb. van szó, sokkal inkább patriotizmusról és/vagy egészséges nacionalizmusról.

Császár Zoltán közgazdász, okleveles politikai szakértő írása

 

Több, mint egy hete jelent meg Farkas Balázs tollából a Nyugat.hu-n egy cikk a Csíki Sör kálváriája kapcsán. A témához „természetesen” minden fontosabb közszereplő, illetve médium hozzászólt eddig, ki-ki a maga vérmérséklete szerint. Sajnos ez sok esetben valamilyen világnézeti szemüvegen keresztül történt, ami önmagában még nem lenne probléma, akkor azonban igen, ha ebből a tárgyi tévedések és csúsztatások egyfajta kevercse kerekedik ki. Farkaséhoz hasonló írás számos megjelent, de ebben a cikkben sok minden benne van, ami jelzi, hogy a közélet egyes szereplői még mindig NEM ÉRTIK a Csíki Sör történetét és az előzményeket.

Nacionalizmus, sovinizmus, patriotizmus

Számomra már az írás címe egy olyan kérdéskört vet fel, amit érdemes tisztába tenni, még mielőtt a Csíki Sör tematikában elmélyednénk. Farkas Balázs szerint a Csíki Sör példája mutatja meg, hogy „mennyire szomjazzuk a nacionalizmust”, szerinte tehát a nacionalizmus semmiképpen sem valamilyen pozitív előjelű dolog. Sajnálatos jelensége a magyar közbeszédnek, hogy a dolgokat nem a nevűkön nevezzük, vagy éppen teljesen kiforgatunk a jelentéséből egyes fogalmakat. Mert mit is jelent a nacionalizmus?

Egyáltalán nem valamilyen alá-fölérendeltséget vagy felsőbbrendűséget. Hogy is ír a polkorrekt Wikipedia például a sovinizmushoz kapcsolódóan? A nacionalizmussal ellentétben a sovinizmus is „a mi-ők ellentétből indul ki, csakhogy ebben az esetben az egyenlőtlenség, a nemzeti felsőbbrendűség dominál, összekapcsolódva a másik nemzet lekicsinylésével, esetenkénti megsemmisítésének szándékával.”

A Csíki Sör kapcsán fontosnak tartom – szintén a Wikipedia a forrás –, a patriotizmus tisztázását, amely „tiszta hazaszeretet, mások megsértésének igénye nélkül. Nem más, mint a föld, a nemzeti múlt, a nemzeti intézmények, a nyelv és a szokások tisztelete és szeretete.” Ha adhatok egy tanácsot a Nyugat.hu újságírójának, akkor – ha a téma kapcsán egy negatív tartalmú fogalmat szeretne használni – tegye ezt a sovinizmus, esetleg etnocentrizmus szavak alkalmazásával. Hogy a Csíki Sör kapcsán mennyire nem (rosszul értelmezett) nacionalizmusról, sovinizmusról stb. van szó, sokkal inkább patriotizmusról és/vagy egészséges nacionalizmusról, azt az alábbiakban szeretném bemutatni.

Sörivás: patrióták kedvenc szokása Laosztól Atlantáig

Ha már tisztáztunk néhány fogalmat és mindenki jólesően süpped foteljába, boldogan kimondhatjuk, hogy a söriváshoz szinte törvényszerűen kapcsolódik a hazaszeretet, patriotizmus, a nemzeti identitásra való büszkeség stb. Szabadelvű felebarátaink számára (is) az Egyesült Államok a liberalizmus kvintesszenciáját képező államalakulat. A téma kapcsán a nem éppen jobboldali The Washington Post úgy ír, hogy az USA-ban több, mint négyezer sörfőzde van és – a sörfogyasztás szempontjából releváns 21-27 éves korosztály – negyven százaléka soha életében nem kóstolta a tömegárunak minősülő Budweisert (róluk még lesz szó a Heineken-analógia kapcsán), egészen egyszerűen azért mert – patrióra megfontolásból! -, a helyi márkákat részesítik előnyben. 

Ha ez még kevés lenne, vannak kifejezetten olyan toplisták, amelyek a legpatriótább sörgyártókat listázzák és nem éppen negatív felhanggal… Számos példa akad, de érdekes például az Ol‘ Glory Beer, amely nagyon explicit módon azt írja az üvegekre, hogy „brewed with patriotism” (patriotizmusból főzve). Hogy ne csak USA-beli példákat említsünk, a kanadai Molson szlogenje a „Kanadai vagyok”. Az itthon is ismert Fosters „I believe” kampánya kapcsán a sajtó úgy nyilatkozott, hogy az ausztrál gyártó a „sörnacionalizmust” egy újabb minőségi szintre emelte. A sort még folytathatnánk argentin, laoszi, bolgár stb. sörök nemzeti érzelemre apelláló kampányaival. Természetesen egyik sörmárka gyártója sem állítja, hogy puszta hazaszeretetből és mindenféle üzleti megfontolástól (profitérdek) mentesen működnek. 

Ez úgy látszik (hála Istennek csak keveseknek) kizárólag Magyarországon okozhat problémát és csak bizonyos sörgyártók esetén. Farkas érzékenysége is kicsit szelektív: a szintén Heineken tulajdonban lévő Soproni szellemes, és mindenkit jó érzéssel eltöltő „ilyenek vagyunk” identitáskampánya senkit nem zavart. Farkas valahol az írása vége felé úgy fogalmaz, hogy a Csíki Sör kapcsán a magyarok „betegesen keresett, ám eddig még nem talált identitástudatát ismételten jól kihasználták”. Jelentem az egészséges lelkű magyarok többsége már régen megtalálta az identitását, sőt a Heineken még arra is érdemesnek tartotta, hogy „megfilmesítse” azt.

A Heineken is gondolkodhatott volna úgy, mint a Budweiser….

Mire is gondolok pontosan? A Budweiser egyik kampányában az összes nagyobb amerikai áruházban sörösrekeszekből, illetve söröshordókból egy olyan installációt állított össze, amely egy nemzeti díszbe (zászló stb.) öltözött amerikai tankot mintázott. Annak kapcsán, hogy a Budweiser – most kapaszkodjanak meg! – már nem amerikai tulajdonban van, a gyártó okfejtése a következő volt: „Oké, a Bud már egyáltalán nem amerikai, de a kapitalizmus már csak ilyen, nem? Viszont a kapitalizmus hazája Amerika, ugye?” 

A fentiekhez (nemzeti identitás és üzleti szempontok együttese) kapcsolódóan kicsit utazzunk vissza az időben, mégpedig egy személyes élményem apropóján. 2003-ban ugyanis egy vázlatos üzleti tervet juttattam el angol nyelven a Csíkszeredában gyártott Ciuc sörmárka akkor tulajdonosához, Bukarestbe. Ebben röviden összegeztem a székely etnikum és Magyarország kapcsolatát. Elgondolásom szerint, erre a közös identitásra építve az egész Kárpát-medence magyarlakta területei rezonálnának egy olyan alternatív márkára, ami „székelyek söre” név alatt futna. Az addicionális gyártási költségek elenyészőek lettek volna, a terjesztői kapcsolatai pedig szintén adottak voltak az akkori tulajdonosnak. (Szándékosan nem írom le a nevét, mert része a Nyugat.hu tollforgatója tárgyi tévedései egyikének…) Nos, válaszra sem méltattak… Sem ők, sem a későbbi új tulajdonos, a Heineken. Erdélyben nekik nem sikerült alkalmazni a multik által gyakran hangoztatott „think global, act local” elvet…

A (hely)ismeretek hiánya a Csíki Sör kapcsán…

Láttunk tehát fentebb néhány konkrét példát, hogy a regionális sörgyártás kéz a kézben jár az egészséges nacionalizmussal, patriotizmussal és NEM egy másik nemzettel való szembenállásra, önmeghatározásra építik kampányaikat, brand imidzsüket stb. Farkas téved, hogy a Csíki Sör esetében nem ez a helyzet! Továbbá összekeveri az események sorrendjét, „megfűszerezve” magabiztosan állított tárgyi tévedésekkel… Elmondása szerint a trianoni Magyarország miatt előidézett „elkeseredett nacionalizmus” a Csíki Sört létrehozó vállalkozónak „remekül jött”. Nos, a Csíki Sört 2014-ben kezdték el forgalmazni és kampányában semmiféle elkesedett nacionalizmus nem volt, világosan „átjött”, hogy a célcsoport a helyi székely közösség. Nem is lehetett másként, hiszen nemhogy Magyarországra, de sokszor a helyi kocsmákba sem jutott elég a sörből, annyira kis volumenben tudták csak előállítani Csíkszentsimonban. (És nem „Csíkszentsimonyiban”, ahogy Farkas írja, akinek ha egy kicsi helyismerete lenne a környékről el sem írna ilyesmit, tekintettel, hogy a környék számos települése valamilyen szentről kapta a nevét…)

Ekkor eszmélt a Heineken, hogy a Csíki Sör egy olyan piaci rést talált, ami romániai eladási számaira veszélyes lehet. Elszalasztott egy lehetőséget, ami gyakorlatilag az utcán hevert, majd próbálta felépíteni jogi érvelését, amolyan „eső után köpönyeg” módon. A Heineken által gyártott Ciuc sörmárkán ugyanis soha egy megveszekedett magyar szó nem volt, pusztán a köznyelvben emlegették „csíki sörnek”! A Csíki Sör sem kinézetében, sem összetételében sem pedig elnevezésében köszönőviszonyban sincs a román nyelven forgalmazott Ciuc sörrel. Ebbe a jogi cirkuszba állt bele (reaktív módon!) a csíkszentsimoni vállalkozó és ekkor már valóban egy identitáskampányt indított, ami továbbra sem volt agresszív.  Szerintem a „hollandussal” bokszoló medvén ép lelkű fogyasztó csak mosolyogni tud. Farkas Balázs szerint ez egy ügyes marketinghúzás. (Az.) Szerinte egy „közepes minőségű sört” sikerült „Dávid és Góliát harcát idéző reklámkampánnyal felvirágoztatni”, valamint szerinte kellett egy „ellenségkép”. 

Ismétlem a Csíki Sör eredendő kampánya a helyi fogyasztókra épült, semmiféle nacionalista húrokon nem játszva. Ekkor jött a Heineken házhoz a pofonért… Másfelől, ha már a támadó felet keressük az ügyben: a Heineken a Csíki Sör megjelenése után bejegyeztette magyarul a „Csíki Premium” márkanevet, amit a csíkszentsimoni kisüzem tulajdonosa semmilyen jogi fórumon nem támadott meg. Élni és élni hagyni…  

Farkas azonban a könnyebbik  utat választja és az egész ügyet a melegekkel, zsidókkal kapcsolatos bűnbakkereséshez hasonlítja: „a nagy, csúnya, romlott és jóléttől zsírosra hízott ujjával csak a pénzt számoló multi ellehetetlenítette” a magyar vállalkozást. Szerinte ez (is) a magyarok frusztrálságának és saját sikertelenségének kivetítése. Holott, erről egyáltalán nincsen szó, mindinkább a Heineken szűklátókörűségéről és korlátoltságáról.

Működnek ugyanis Erdélyben olyan multinacionális cégek (nálunk is működő távközlési cég vagy barkácsáruházláncot fenntartó nagyvállalat), amelyek számára természetes dolog, hogy kampányaikat magyar nyelven, a helyi etnikum szokásaihoz igazítva bonyolítják. Ezen a ponton számomra elképesztő momentum volt, hogy egy csavarral Farkas – saját politikai preferenciáit el nem hagyva -, még rúg is egyet a mai magyar közéleten is (ellenségkép, hívek toborzása stb.), egyfajta párhuzamot vonva. A cikknek ezen részénél a viccbeli Móricka jutott eszembe, akinek mindig „az” (a mi esetünkben „Ő”) jut eszébe. 

„Csak röviden”…

Habár a cikk írója - a maga módján – próbálja összefoglalni a Csíki Sör és körülötte kialakult összefüggéseket, nagyjából az írás közepén hanyag elegenciával csak úgy fogalmaz, hogy „csak röviden, ha valaki esetleg lemaradt volna a sztoritól”. Leír olyanokat, hogy a „Heineken már évtizedek óta gyárt Csíkszeredán sört”. Nos, Csíkszeredán a sörfőzés hagyománya évszázadok óta jelen volt, a kommunizmus alatt is működött a gyár, majd a rendszerváltás után a Brau Union tulajdonába került. A Heineken 2004-ben vette át a gyárat, az „évtizedek óta gyárt” kitétel tehát vaskos csúsztatás.

Az írás vége felé Farkas már „szakmázni“ is kezd; szerinte a Csíki Sör „abszolút nem az, aminek mondja magát”, nem minősül kézműves sörnek. Ennek örvén egy titokzatos szakembert is „megszólaltat”, a pontos forrást „természetesen” nem megjelölve. Hogy mi minősül kézműves sörnek, illetve az erre vonatkozó pontos jogi definíció orszáról-országra más. Az alkalmazott szempontok általában: üzemméret, nem áll más sőrfőzde tulajdonában, éves termelés stb. Rendszerint az amerikai szabályozást tartja a szakma mércének, ahol viszont megtörtént az, hogy amikor néhány veterán sőrfözde termelése kezdte meghaladni a kisüzemi termelés határát, a helyi sörszövetség egyszerűen megemelte azt! A csíkszentsimoni üzemből egyébként 2015-ben havonta háromszázezer liter sör került ki. Egy kis átváltással könnyen kiszámolható, hogy ez nem sokkal több a Farkas által megjelölt évenkénti kétmillió liternél, amely saját állítása szerint is még kézművesnek minősül. (A kapacitásokat tavalyi gyárlátogatásom során bővítették német gépekkel, miskolci szakemberek segítségével.) A szerző tájékozatlanságának egyik dísze, hogy szerinte a Csíki Sör „kényesen ügyel”, hogy a kézműves sör kifejezés például a címkén ne jelenjen meg. Kedves Balázs, érdemes a cikk tárgyát képező terméket kézbe venni, mielőtt nekiveselkedünk az írásnak…

Farkas szerint azon „hosszasan lehet vitatkozni, hogy kinek melyik sör ízlik“. Nem, szerintem ezen nem lehet hosszasan vitatkozni, tekintettel arra, hogy ez ízlésbeli kérdés. A minőség alapjául szolgáló objektív tényezőkről viszont lehet. A Csíki Sör alapja kizárólag árpa, komló és víz, szemben a Csíkszeredán gyártott – román jogi kategóriája szerint „söritalnak” minősülő – Ciuc termékkel, amiben az alapanyagok mellett enzimek, keserűtabletta vannak és gyorsított erjesztéssel készül. Érdemes egy pillantást vetni a lejáratni időkre is: a Csíki Sör négy hónap alatt megromlik, míg a Ciuc legalább másfél évig eláll…

Amolyan zárszó: sületlenségek gyűjteménye

A végére hagytam Farkas azon kijelentéseit, amelyek távol állnak ugyan a Csíki Sör aktualitásától, ő mégis azzal a „technikával” dolgozott, hogy ezekkel kvázi megágyazzon a téma feldolgozásának. Farkas számára „megmagyarázhatatlan”, hogy a magyar embernek Erdély a „romlatlan mi” jelképe, holott „Erdély a történelem során egy független fejedelemség volt.” Könyvtárnyi az irodalma Erdély és a királyi Magyarország viszonyrendszerének, érdemes lenne elmélyedni benne mielőtt ex katedra hasonló kijelentéseket teszünk. Még a fősodorbeli történetírás is elfogadja, hogy Erdély már a honfoglalás előtt is magyar fennhatóság alatt állt Szent István nagybátyja, Gyula vezetésével. 1003-tól formálisan is a Magyar Királyság része, egészen a mohácsi vészig, majd a karlócai béke (1699) után – ugyan Habsburg befolyással - ismét Magyarországhoz tartozott, a Kiegyezés után pedig egészen Trianonig szerves része volt. Erdély minimum (!) kilencszázéves magyar történelméből csaknem nyolcszázat formálisan is Magyarország részeként töltött el. 

A fentiek után a szerző önmagának ellentmondva azt hozza fel, hogy az 1848-as követelések között ott szerepelt az unió Erdéllyel. Kedves „írástudó”, ha Erdély olyan nagyon külön entitás volt a történelem során (fentebb láttuk, hogy sehogy sem jön ki a matek), akkor miért is volt olyan fontos akkor az egyesülés a forradalmárok számára is? Miért éppen emiatt indul meg 1849-ben az orosz intervenció Erdélyben? Azelőtt sosem lépte át ilyen méretű cári hadsereg Oroszország földjét, még a napóleoni háborúk idején sem!

És ezzel nincs vége: farkas állítása szerint „sokkal könnyebb abban a tévhitben élni, hogy akik magyarul beszélnek azok mind mi vagyunk”! (Ilyen szövegekre még az emigrációban élő Kun Béláék sem vetemedtek…) Iránymutatásként ajánlom figyelmébe a Magyar Tudományos Akadémia egyik kutatását, amely a honfoglaló magyarság géntérképét szándékozott feltérképezni. A régészeti kutatásokon túl Korond környéki középkorú férfiak hajmintáiból dolgoztak, tekintettel arra, hogy a székelység áll a legközelebb – genetikai értelemben – eleinkhez. De lehet lapozgatni Hamvas Bélát is, aki nemes egyszerűséggel a magyar történelem „ötödik géniuszának” nevezte Erdélyt. Kodály és Bartók is azért járta Erdélyt és a Székelyföldet, mert már akkor valami olyan még élő hagyományt talált, ami a trianoni Magyarországon már kiveszőben volt és ezt a munkát folytatja a mai napig Kallós Zoltán néprajzkutató az „utolsó órában”, ahogy a néprajzkutatók fogalmazni szoktak. 

Farkas szerint a „székely az székelynek vallja magát, nem magyarnak”. Hogy ezt honnan szedi azt nem tudom (már az is nonszensz, hogy erről egyáltalán vitatkozni kell), talán derengett neki torz félismereteiből az, amit szintén a néprajz- és az őstörténetkutatás szokott hangzotatni, mely szerint „nem minden magyar székely, de minden székely magyar”. Vagy: „a székely is magyar, csak egy kicsivel több.” 

Ha ez még mindig kevés akkor kérdezzük meg magukat a székelyeket! Hála Istennek ezt már elvégezték helyettünk a kérdezőbiztosok a legutóbbi romániai népszámlálások alkalmával! Habár például a 2011-es összeírás alkalmával is megvolt a lehetőség, hogy valaki székelynek vallja magát, az ilyen típusú válaszok gyakorlatilag kimutathatatlanok voltak. Megnyugodhatunk tehát: indentitásproblémái nem az egykori magyar határ őrizetével megbízott székelyeknek vannak…

A bejegyzés trackback címe: http://bor.mandiner.hu/trackback/28495