Kié is a bikavér? – Sebestyén Csilla és Sebestyén Csaba a Mandinernek

2020. július 27. 19:00

Szeretnénk a fiatalokat ráébreszteni, hogy mértékkel bort fogyasztani jó és egészséges – mondja lapunknak Sebestyén Csilla és Csaba. A szekszárdi borász-testvérpárral az Iván-völgyben található garázsborászatukban beszélgettünk a Szekszárd-Villány rivalizálásról, „boroskóláról”, jó és rossz bikavérekről, és arról, hogy mi kell ahhoz, hogy a magyar bor hosszú távon sikeres legyen. Pincesor néven indult borász-portrésorozatunk második része!

2020. július 27. 19:00
null
Sámson Gergely

Borászokat és pincészeteket bemutató Pincesor-rovatunk második részében Sebestyén Csilla és Sebestyén Csaba borászokkal beszélget vendégszerzőnk, Sámson Gergely. A sorozat első cikke, amelyben Légli Ottó munkásságát jártuk körül, itt érhető el.

***

Hogy lettetek borászcsalád?

Csaba: Bukovinai székely mellett sváb őseink is vannak, de a borkészítésnek nem volt különösebb hagyománya a családunkban. Édesapánk szerette a bort, és szívesen is foglalkozott vele. A rendszerváltás előtt, ugyanúgy, mint a többi szekszárdi család, vásárolt szőlőből saját fogyasztásra készítettünk pár száz liter bort. Akkor még saját területünk nem volt, a kilencvenes években vettük meg az első parcellákat. Hobbizás volt, hogy a hétköznapjainkat színesebbé tegye, ebbe nőttem bele. Szerettem volna ezt a mi kis helyi értékünket, a bort átlényegíteni palackos változatba, és látni, ahogy fejlődik. Nem az eladás miatt: ez akkor még csak annyit jelentett volna, hogy folyóbor helyett palackosat iszunk.

Édesapánk 1998-ban átadta a pincekulcsot, hogy csináljuk, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Eddig tartott a romantika.

Az első hordó bor lepalackozása volt az alapkő. Közben meglettek az első ültetvényeink. 2003-ig még volt főállásom, addigra érlelődött meg, hogy a borászatot életvitelszerűen akarjuk folytatni. Ettől az évtől a családnak más bevételi forrása már nem volt. Szép lassan elkezdtünk birtokot építeni. 2004-ben már több tízezer palacknál tartottunk. Édesapánk a mai napig, százszázalékosan együtt  dolgozik velünk. Együtt kóstolunk, odafigyelünk egymásra. Minden nap vitázunk, de csak a hétköznapi dolgokon. Az irány közös.

Csilla: Nem születtünk borásznak, tiniként még a „boroskóla” nagy kedvelői közé tartoztunk mi is. A kezdetekkor még nem vettem részt aktívan a borászatban, mert főiskolára jártam. Közben megismertünk fiatalokat más borászatoktól, Villányból is, összejártunk kóstolni, és hamar magába szippantott ez a világ. Volt, hogy a villányi borászok átjöttek, és egymás borait iszogattuk egész nap. Akkoriban a kóstolás fogott meg legjobban. Az motivált, hogy megértsem, mitől jó egy bor. Egy időben azt gondoltam, a szőlőben fogok dolgozni, de hamar elengedtem, mert huszonévesen még én sem a hajnali munkakezdésre vágytam. Később értettem meg, mennyit lehetne tanulni ezen a téren is. Mitől lehetne jobb a szőlő, milyen igényei vannak – ezek a kérdések foglalkoztatnak most.

Milyen utat jártatok be azóta, hogy mindent egy lapra tettetek fel?

Csaba: Nagy hazugság lenne, ha nem vallanánk be: a kezdetekkor mi is a könnyebb ellenállás felé indultunk el. Bordeaux-i fajtákkal dolgoztunk (a három legismertebb: cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot – a szerk.), ezeket könnyebb volt eladni abban az időben és sajnos még ma is. Mi is ezeket a borokat szerettük. A 2009-es évjáratig az volt a cél, hogy minél testesebb, maszkulinabb borok szülessenek, és ennek jobban megfeleltek a bordeaux-i fajták. 2009-ben egy határozott döntést hoztunk: innentől a borban az egyensúlyra törekszünk. Az alacsonyabb alkohol nem cél lett, hanem eszköz, hogy egyensúlyos legyen a bor. Már a szőlőben úgy kezdtünk dolgozni, hogy a mustfok alacsonyabb legyen, de ez ne menjen az érettség rovására. Ez nehéz feladat, a szakma egyik legnagyobb kihívása. Az évjárat és az ember döntései együtt határozzák meg a végeredményt.

Csilla: A stílus akkor változott meg, amikor mind a ketten többet kezdtünk kóstolni. Közben én kikerültem Skóciába, ahol kinyílt számomra a világ, majd később vezető sommelier lettem egy két Michelin-csillagos étteremben. Csabi kijött hozzám többször, együtt kóstoltunk, és ellátogattunk más országokba is. Mindig megtaláltuk a számunkra inspiráló borokat. A dűlőszelekciót korábban elkezdte Csabi. Amikor Burgundiáról tanultunk, már értettük, hogy terület és terület között nagy különbség van. Az fogalmazódott meg bennünk, hogy mutassuk meg a különböző területeink adottságait.

Szeretjük a kihívásokat, ezért vállaltuk a legnehezebbet: mutassuk meg bikavérben!

Nem elég, hogy egy dűlő, de még házasítsuk is össze a dűlőből a fajtákat.

Csaba: Abban az időben még bordeaux-i stílusú borokat készítettünk, de már a burgundi logika mozgatott minket. Csilla sokat tett hozzá a fejlődésemhez, egyrészt az inspirációval, másrészt amikor a konkrét tételeket mutatta. Nekem pedig megjött hozzá a kíváncsiságom. Egy területen belül megvoltak a fajták, amik a bikavérhez kellettek, ráadásul öreg tőkéink is voltak. Minden adott volt, hogy valami olyat csináljunk, amit még senki más itt a mi borvidékünkön. Azt akartuk, hogy ez legyen a legjobb borunk, így belevágtunk.

Mik a további tervek?

Csaba: Most 20 hektárt művelünk. Már nem akarunk növekedni, inkább visszavennénk a mennyiségből, és a bikavért akarjuk magasabbra emelni. Az utóbbi évek arról szóltak, hogy kialakítsuk a dűlős bikavérek ültetvényi hátterét, és hogy megtanuljuk, melyik terület milyen. Az első 20 év ráment arra, hogy megismerjük a borvidéket. Rájöttünk, hogy valóban nagy különbség van a termőterületeink között, és hogy ezeket a különbségeket érdemes megmutatni.

Csilla: Három dűlős bikavérünk van: az Iván-völgy, a Görögszó és a Porkoláb-völgy. A szakmától, az éttermektől a legjobb visszajelzéseket kaptuk. Aki egymás mellett kóstolja ezeket a borokat, érti a különbséget, és ez a laikusokra is igaz. Már most egy sikertörténetnek érezzük.

Megtapasztaltátok, hogy működnek ma a területeitek. De mennyire vagytok kiszolgáltatva a változó klímának?

Csaba: Északi országok az utóbbi években bortermelővé váltak, látszik, hogy történik valami. Az, hogy mennyire tudsz alkalmazkodni, sokszor pénztárca kérdése. Fontos, hogy a plusz költséget tudod-e érvényesíteni a borban. Játszunk a lombfelülettel, lehet próbálkozni a kitettséggel. De egyelőre nem fogjuk kivágni a szőlőt, és átültetni más sorirányba. Bár nem vagyok biós, hiszek abban, hogy különböző növénytakarókkal érdemes árnyékos felületeket kialakítani a szőlőben. Nem azért, hogy több bogár legyen, bár fontos, hogy az élő szervezetek nagyobb teret kapjanak az ültetvényen belül, hanem a borra gyakorolt hatás miatt. Mi azon az úton megyünk, amelyik a jobb bor irányába visz. Hogy jól gondoljuk-e, az mindig csak egy pár évvel később derül ki. Keressük a megoldásokat, és ezzel kapcsolatban a borvidéken belül is sok mindent tisztába kellene még tenni. Minden év más és más. Már a rügyfakadásban óriási különbségek vannak. De a borvidék két vége között is jelentős különbség lehet a csapadékban, ugyanabban az évben. Ez eldöntheti, hogy

a szőlő prémium lesz, vagy megy a lecsóba.

Nem könnyű, mert akkor kell döntést hozni, amikor még nem látszik, hogy az adott év milyen lesz.

Mi a legnagyobb kihívás a szekszárdi borvidéken?

Csilla: Szeretnénk, hogy az emberek fogadják el, a bikavér most már minőséget képvisel. Helyi fajtákra alapozva, úgy, ahogy a világban máshol nem tudják elkészíteni. Világhírű borvidékeken pontosan ugyanezt csinálják: házasítják a fajtákat. Sok esetben a helyit a nemzetközivel, és világsikereket érnek el. Nagy kihívás felkerülni a világtérképre. Minket most leginkább a dűlőszelekció mozgat, az eredetvédelem kapcsán is. Hogyan tudnánk úgy megfogalmazni a borvidéket, hogy szabályok és konkrét eredetvédelem legyen mögötte? Nem hiszek a termésátlaghoz kötött eredetvédelmi rendszerben, a lejjebb vitt termésátlag sokszor pont a harmónia ellen van. Régebben mi is hittünk a terméskorlátozásban, most már másképp látjuk. Előfordul, hogy az eredetvédelem háttérbe szorul az egyéni érdekek mellett. Nagy kihívás lesz a generációnk számára, hogy a borvidéket előrevivő közös döntéseket hozzunk. Ez a többi borvidékünkre ugyanígy igaz. Nem gondolom, hogy a magyar borok lennének a legjobbak a világon, de minden borvidéken, így Szekszárdon is vannak kiemelkedő minőségűek.

Van rivalizálás a szekszárdi és a villányi borászok között?

Csaba: Ők legalább olyan kíváncsiak voltak ránk, mint mi rájuk. A szakmai kíváncsiság miatt sokat jártunk át egymáshoz. Mindenki tudja, hogy Villány marketingje, ismertsége fényévekkel előttünk van – a hazai borpiacon. A világban egyébként ugyanolyan ismeretlenek vagyunk. Amikor még arról szólt minden, hogy ki tud húsosabb, testesebb, robusztusabb bort készíteni, lehetett egyfajta versengés, de azóta mindkét borvidék kezdi megtalálni a saját stílusát.

Csilla: Legendás barátságok születtek a két borvidék között. Szerveztünk burgenlandi kékfrankos-túrát, oda is eljöttek velünk a villányi borászok. Szerintem sosem volt rivalizálás, ennek inkább kívülről kell így látszania. Ez ugyanolyan, mint az Eger-Szekszárd kérdés és a bikavér-párbaj. Az egyik rendezvényen az ifjabb Lőrincz Gyurival tartottuk a kóstolót. Már a felvezetésben próbáltak némi feszültséget kreálni, mi pedig csak néztünk egymásra, és azon nevettünk, hogy majd

a sárban birkózva fogjuk eldönteni, hogy kié a bikavér.

És kié a bikavér?

Csilla: Más a két bikavér. Van még mit leküzdeni a korábban kialakult rossz hírnéven, de úgy látjuk, az egri családi borászatokkal egyetértésben gondolkodunk. Hasonlóak a céljaink.

A világban hogy látnak minket, mivel tudunk kitűnni?

Csilla: 2008-ban, amikor kikerültem Skóciába, 72 palack bort vittem ki magammal. Sokáig még a kollégáim sem akarták megkóstolni, de nem csak a magyar borok felé hiányzott a nyitottság.

Egy francia fiú megkérdezte, hogy Magyarországon vannak-e borok.

Az idősebbeknek sajnos egyből beugrik egy rossz bikavér vagy egy még rosszabb tokaji aszú. A fiatalabbaknak már nem, nekik inkább Budapest, a buli. Már nem úgy van, mint 2008-ban. Akkor még azt sem tudták, hol van Budapest. A fiatalok ma már nem kérdezik meg, hogy készül-e bor Magyarországon. A két Michelin-csillagos étteremben, ahol később dolgoztam, már volt egy-két komolyabb tokaji. De általánosan nem csak a magyar borok hiányoztak: az osztrák, a görög vagy a portugál is, pedig akkor már ebbe az irányba ment a világ. Az, hogy vannak komoly olasz meg francia borok, akkor már kevés volt. Skócia legjobb éttermeként nekünk kellett irányt mutatnunk. A tulajdonos szívesen feltette a borainkat a borlapra. Amikor hazajöttem, csináltam egy kis céget, és azóta viszek ki borokat, nem csak a sajátunkat. Tavaly még az étteremvezető is eljött hozzánk látogatóba. A világban kitűnni ma a helyi fajtákkal lehet. A legnagyobb sikert mindig akkor tudtam elérni egy vendégnél, ha olyan fajtát mutattam neki, amit még nem ismert. Netán még a borvidéket sem.

Belevágtatok pár éve egy új kezdeményezésbe, közösségi bort hoztatok létre. Milyen bor lett az Egytőről?

Csaba: Egy nap felhívtak a Bortársaságtól, hogy van-e kedvem velük és néhány borbárral együtt elkészíteni egy közös bort, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. Nem gondoltam, hogy ekkora kifutása lesz. Úgy tűnik, továbbra is megvan a szándék a folytatásra. Helyi fajta mellett döntöttünk, és közösségi munkában készül. Az elejétől kezdve a borbárosok is részt vesznek a folyamatokban. Itt vannak a hajtásválogatásnál, a szüretnél, a házasításnál. Megismerték az ültetvényeinket. Úgy tudnak beszélni a borról, hogy részt is vettek a készítésében. Tudják, honnan származik a szőlő, hogyan készült a bor. Rengeteget tanultak a közös munka során.

Fontos az edukáció?

Csilla: Ha egy picit is konyítasz a borhoz, az az életben rengeteg szituációban tud segíteni. Akár üzleti ebédről van szó, akár barátokkal vagyunk, vagy elkerülünk külföldre: a bor mindig olyan téma, amiről lehet beszélni. Szeretnénk a fiatalokat ráébreszteni, hogy

mértékkel bort fogyasztani jó és egészséges! 

Az egyetemen találkozhatsz diákokkal, akiknek fogalmuk sincs a borvidékekről, a szőlőfajtákról, és hogy miért jó bort inni. Amikor a kezébe adod, és megkóstolja, rácsodálkozik. Azt hitte, hogy ez savanyú, hogy a száraz nem is finom, mert otthon nem vált az élete részévé. A szülők, a környezet is tehet róla, hiszen magától senki nem kezdi el 18 évesen. Tennünk kell azért, hogy 10-20 év múlva is legyenek borfogyasztóink. De látjuk a másik végletet is: időnként jönnek hozzánk megdöbbentően fiatal csoportok. Bortúráznak, a bor az életük része. A hosszú távú sikerhez az kell, hogy bevonjuk a fiatalokat.

***

Fotók: Makovics Kornél 

Összesen 54 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
radagast
2020. július 28. 07:34
Az alkohol kis mértékben is káros.
Bell & Sebastian
2020. július 27. 23:38
Érdekesnek találom, hogy már a bornak is kétféle megközelítési módja van, a népi, ami megegyezik az enyémmel, és a szofisztikált, ami lássuk be, valami városi izé. Ez a kétfajta látásmód van olyan távoli egymástól, mit az orosz és francia balett, annak ellenére, hogy mindben vannak tütüs patkányok és cuki fiúkák. Mifelénk mindig három minőség volt, az eladásra alkoholistáknak, a napi fogyasztásra, és a lakodalmi bor, vagyis csúcsminőség, ami nem eladó. Vörösborunk nekünk nem volt, az egypár kóbor piros tőkéből lett a zavaros, vagy rozé, amit férfiember meg nem ivott. Ha volt pálinka, szigorúan törköly, az ment eladásra vagy tartósításra beleöntötték az exportba, vagyis az eladni szánt legaljába. A direkttermőkkel is jól elvan egypár náció, mert megtanulták kivonni belőle a metilt, csak ki-ki másképpen, a görögök gyantával, a grúzok nem'tom mivel, mert államtitok, mert azok a borok a csúcsminőség, nemhiába több ezer éve gyakorolnak velük. Osztrák borral nem érdemes szenvedni, a németek közt már akad majdnem jó. A portugálokról kevés szó esik, pedig azok aztán mi az hogy, sőt! Én az Aranyháromszögbe születtem, Soltvadkert-Kiskőrös-Kecel, tudok fehérből vöröset, vörösből fehéret és vízből bármit csinálni. Csak nem érdekel, mert azt a pár litert, ami nekem kell, megveszem hiteles helyen, teljesen normális áron. Az ivászat társasági cselekmény, ha jó a kompánia, mindig akad jó bor, vagy legalábbis olyan, ami annak érzik ott és akkor. Szóval, meglehetősen szkeptikus vagyok a bor köré kerített eredethistóriákkal kapcsolatban. Ízlik vagy nem? Egyedül a spanyoloknál nem volt még szerencsém rossz borhoz, mert ott vagy nincs, vagy átkozottul szerencsés vagyok. Egyébként, ha lehet választani, csak összesen kettő fajta orosz vodkával tudnak tűzbe hozni, minden más szeszben annyi már a hamisítvány, hogyha a Dunába öntenék, még a halak is inkább tüdőt növesztenének, csak hogy ne kelljen inniuk belőle.
3M..
2020. július 27. 20:52
Nem tűnnek munkától meggyötörtnek. Inkább úgy mint két alkoholista, akik csupán az EU-s pénzekre hajtottak. Most pedig benne vannak az újságban. Szebb Jövőt!
bolá
2020. július 27. 19:46
Na, úgyhogy most töltök magamnak egy pohárral a saját kéknyelűmből!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!