Borbarát

Alkonyi: Lemaradt borkultúra vagyunk, óriási hagyománnyal

2012. március 5. 10:21
Megtalálta-e már identitását Tokaj-Hegyalja, és mi a borvidék legnagyobb problémája? Mire taníthatnak meg a száraz borok? Milyen ma a borsajtó? Miért lett hazaáruló a Borbarát magazin? A Mandiner.bor Alkonyi Lászlót, a Tokajwine.net főszerkesztőjét, Tokaj-Hegyalja legnagyobb hazai ismerőjét kérdezte. Nagyinterjúnk első része.

Alkonyi László agrármérnök, borszakíró, a Tokajwine.net főszerkesztője. 1996-ban megkapta Az év tőzsdei újságírója címet, de néhány hónap múlva a pénzügyeket borügyekre cserélte. Főszerkesztője és alapítója volt a Borbarát magazinnak, a Magyar Konyha szerkesztőbizottságának is tagja. Több könyvet írt, ebből hármat Tokaj-Hegyaljáról. Minden Tokajról szóló könyve felfordulást okozott, viharokat kavart. Első tokaji könyve „Tokaj – A szabadság bora”, Micheal Broadbent szerint a világ valaha írt 10 legjobb borkönyvének egyike. A második „Tokaj-Dűlőmitológia” címmel jelent meg, s filozófiai megalapozása és előkészítése volt annak a paradigmaváltásnak, ami által a dűlőszelektált száraz borok felé fordult a borvidék. A harmadik, Iránytű című munkája Hegyalja legátfogóbb termelői katasztere és egyetlen besorolása. A könyv mellékleteként megjelent térképe a 300 éves tokaji dűlőbesorolás egyetlen rekonstrukciós kísérlete.

Kezdjük a legelején. Hogyan lesz valaki gazdasági újságíróból borszakíró?

A Világgazdaság főmunkatársaként 1996-ig végigkísértem a magyar gazdasági kibontakozást. Ez az az időszak, amikor elindult a tőzsde, az értékpapírpiac. Még olyan naiv, reményteljes jövőképünk volt, amiben mi voltunk a kelet-közép-európai tőkepiaci és tőzsdeközpont. Elég közelről lehetett látni azokat a naiv reményeket, amelyekről józanul nézve tudni lehetett, nem fognak megvalósulni. Magyar-történelem szakon kezdtem az egyetemet, sosem tudtam másként nézni a dolgokat, mint legalább egy-kétszáz éves kitekintésben. Végignéztem, ahogyan eladják az országot és majdhogynem még dobálják is utánunk a vagyont. Láttam, ahogyan feladjuk azokat a tudományos-kutatási központokat, amelyekre lehetett volna építkezni. A történtek hatására idővel kialakult bennem a kép, hogy ebből így nem lesz ország. 

1996-ban meggyőződésemmé vált, hogy pár éven belül lesz egy nagy pénzügyi katasztrófa. 2006 körülre vártam az összeomlást, ami végül két évvel később következett be. Meggyőződésemmé vált, hogy nemcsak az a fontos, hány millió dollárt tudunk behozni működőtőkeként. Legalább ennyire fontos az is, hogy hány alkotó egzisztenciát tudunk Magyarországon megőrizni. Tanulni, építeni kész embereket, akik a jobbat készítésben találják meg életük mozgatórugóját, gyerekeket nevelnek, és nem a pillanatnyi fogyasztás teszi őket boldoggá. Ezért láttam hatalmas értéknek a bortermelő embereket, akik egészséges, természetközeli attitűddel rendelkeztek. A borban minden benne van. Egy fantasztikus lehetőség arra, hogy tanuljunk, múltat ápoljunk, jövőt építsünk. És alkalmas arra is, hogy sok ezer családnak alkotó, értelmes munkát adjon. 

Ennyire meghasonlottál a tőzsde világától?

Idővel nem hittem benne. Nagyon szeretek hinni abban, amit csinálok. Mikor még magyar-történelem szakos voltam, éppen a folyosón vártam egy vizsgámra, és elment mellettem egy hölgy. Megkérdeztem a csoporttársakat, hogy mégis, ki ő. Elmondták, hogy a tanár, akinél vizsgázni fogunk. Ő tanította nekünk a tárgyat is. Ekkor újragondoltam mindent: már három és fél éve tanulok ezen az egyetemen, de engem annyira sem érdekel már, hogy felismerjem egyik tanárunkat. Ha ez így van, akkor ezt nekem nem szabad csinálnom. Rögtön el is mentem a tanulmányi osztályra és kijelentkeztem az egyetemről. 

Ugyanez volt a tőzsdével is: nem hittem abban, hogy ennek így van értelme. Nem akartam megvárni azt az időszakot, amikor egy százalék pluszért elvágják egymás torkát a brókerek. Nem biztos, hogy jó döntést hoztam, de nem bántam meg.

*

Volt-e bármiféle boros sajtó, amikor 1996-ban megjelent a Borbarát magazin?

Tulajdonképpen nem volt. Volt a Borkalauz, egy évente kiadott könyv és voltak itt-ott cikkek. Napilapban az első, rendszeresen megjelenő boroldal az az oldal volt, amit 1995-ben a Világgazdaságban elkezdtem csinálni. Nekem ez akkor hobbi volt, bevezetés a bor világába. Egyben nagy küzdelem is a lapnál, hiszen sokan azzal kritizáltak: hogy ha van boroldal, miért nincs szappanoldal? Akkor még nehéz volt elmagyarázni, hogy a bor mögött komoly társadalmi érték van. Ekkor tanultam meg én is, hogy a bor csak a felszínen bor, a mélységben sokkal többről szól. 

Hogyan fogadták a Borbarátot?

Jól. Csak kellemes élményeim vannak róla.

A borászok is jól fogadták?

Kezdetben igen, de ez annyira nem foglalkoztatott. Meggyőződésem, hogy az írónak az olvasóhoz kell lojálisnak lennie, még akkor is, ha az olvasó a borászhoz lojális. Ha az olvasó méltatlannak tart egy kritikát, nem az íróhoz, hanem a borászhoz siet, és együtt szidják az írót. Ha viszont túl jónak tűnik a véleménye, akkor azonnal korruptnak tartják. Csak évek után jöttem rá, hogy az újságírót jellemzően egy megfoghatatlan, közvetítő valaminek akarják látni, akitől nem várják el, hogy önálló véleményformáló erő legyen. 

Azon túl, hogy létrehozzatok egy jó lapot, mi volt még a célja a Borbarátnak?

A borászatban lemaradt kultúra vagyunk, óriási hagyománnyal. Ezt a lemaradást be kell pótolnunk. A sajtó ebben a helyzetben nem állhat be egy vállveregető, egymást lelkesítő pozícióba. Az a feladata, hogy felvesse a problémákat és gyorsítsa a megoldásokat. Ez nem egészen úgy alakult, ahogyan gondoltam. Amikor például a Borbarát a kilencvenes évek második felében háromcsillagosra, azaz középszerűre értékelt néhány villányi bort, a már éledező és létező borsajtó rendszeresen ugyanezeknek ötcsillagos minősítést adott. Olykor megtoldották azzal az értékelést, hogy e borok majd csak húsz év múlva érik el csúcsukat. Mindez persze racionális magatartás az újságírótól, hiszen senki sem fogja húsz év múlva megnézni, mit írt anno, a borász pedig hálás, hogy a középszerű bort magas áron el tudja adni. Nagyon fontos azonban, hogy érzünk-e valamilyen felelősséget azért a hatásért, amit keltünk.

A borvidékeinknek egyrészt meg kell találniuk identitásukat, másrészt akkor lesz versenyképes borágazatunk, ha mi minél magasabbra tesszük a fogyasztói elvárásokat. A jobbat készítés előtt így nyílik tér. Ebben az írónak nem igazán hálás a feladata. Szerencsére majdnem mindig olyan munkatársak vettek körül, akik elszántak és függetlenek voltak ahhoz, hogy jó legyen velük dolgozni. Persze voltak szakmai vitáink, de az sosem merült föl, hogy egy borászról jókat kell írnunk, mert különben meg fog haragudni. Tizenhat év alatt egy PR-cikket nem írtunk. Nagyon sok kicsi, tőkeszegény borászatot emelkedéséhez azonban hozzá tudtunk járulni, akiknek előtte se pénzük, se kapcsolatrendszerük nem volt.

Mit gondolsz, mennyit tudtatok hozzáadni a magyar bor ügyéhez a tizenhat év alatt?

Nem szeretnék túlzásokba esni, de nem egyszerű dolog egy olyan jó csapatot összehozni borügyben, mint ami a Borbarátnál volt. Voltak persze konkrét eredmények is. 1998-ban vagy 1999-ben például egy Tokaj-Hegyalját elemző cikkünkben mi írtunk először az avinálásról. Ez korábban szinte tiltott volt, nem lehetett róla beszélni sem. Figyelmeztettek is, hogy ne írjunk róla. Akkor voltunk először „hazaárulók”. A tokaji történet viszont ekkor nyílt ki, ekkor kezdte el kibeszélni magából a szakma, ez pedig nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ma egy egészségesebb világ van Hegyalján. Nagyszerű élmény volt az ismeretlenségből a hírnévig végig kísérni egy Bussay László, Bott Pince, Demeter Zoltán, Jásdi Pince, Losonci Bálint vagy éppen Szepsy István emelkedését.

*

Mennyiben lett más a magyar bor 2012-re? Milyen dolgok változtak meg az előnyükre?

Az, hogy fejlődtünk és jobbak a borok, legyen természetes. Azért csak eltelt húsz év ahhoz, hogy építsünk valamit. Én a veszteségeket látom alapvetően. Ha belegondolok abba, hogy most mi van, és ebből mi lehetett volna, akkor inkább azt látom, hogy mi az, amit elvesztettünk. Tállyának ma már egy 4000 lelkes településnek kellene lennie, ahol az összes dűlő be van telepítve, mellette pedig ribizliültetvényeknek és barackültetvényeknek kellene zöldellnie. Hasonló a helyzet Mádon is. Ha Magyarországon egyetlen egy olyan élő mezőgazdasági kultúra van, ami világszínvonalú brandet épít, akkor ez a tokaji. Ez az egyetlen egy tér, ahol ezerszámra nyílhatna alkotási lehetőség. Nem szabadna a népességnek fogynia.

Amikor írok, hajlamos vagyok inkább a veszteségeket megmutatni, mert ezzel lehet felhívni a figyelmet – bár ez meglehetősen hálátlan pozíció. Ugyanolyan, mintha valaki állandóan azt kiabálná, hogy vigyázz, mert atomháború lesz. Ha nem lesz, akkor mindenki idiótának nézi, ha viszont beüt a baj, akkor meg kit érdekel, hogy kinek volt igaza. Ez nem jó szerep, de ennek ellenére folytatni kell.

Borvidékek tűntek el itthon. Bükkalja vagy Tolna jogilag létezik ugyan, de hirtelen nem tudnánk mondani egy bükkaljai termelőt sem – húsz év után. Hasonlóan nagy probléma, hogy a még élő magyar borvidékek sem tudták megfogalmazni az identitásukat. Nem tudták elérni azt a pozíciót, hogy befolyásolóak legyenek. Többségükben követő borvidékek, azt a bort csinálják, amit könnyen megért a piac. Meggyőződésem, hogy nekünk magyaroknak olyan bort kell készítenünk, amit a piac meg akar érteni. Ez lényeges különbség.

Tokaj-Hegyalja megtalálta már az identitását?

Szerintem Hegyalja sokkal jobban áll, mint bármely más borvidékünk. Ha elmész egy borvidékre birtokot alapítani, akkor tulajdonképpen bárhol bármit csinálhatsz, nem nagyon van megkötve a kezed. Hegyalján nem tudnál olyan szabadon mozogni, ott azért be kell állni egy pályára, fel kell venni az alapgondolatokat, és azon belül lehet építkezni tovább. Hegyalja nem gyökértelen borvidék, és ez mindenképpen jó. Abban viszont még rengeteg feladat áll előttünk, hogy megtanuljuk viselni a saját kultúránkat: erre taníthatnak meg a száraz borok. 

Ez persze nagyon nehéz. Nem azért nem megyünk előre, mert nem tudunk jó borokat készíteni, hanem mert valamiért behátrálunk egy sérelmi attitűdbe, ahol ha valaki mást mond, mint mi, akkor rögtön megtámadva érezzük magunkat. Sokszor hiányzik a nagyvonalúság, hogy elfogadjuk: rajtunk kívül más is hozzá tehet a borvidékhez. Pedig ez nekünk is jó volna. Persze jó példák, felemelő példák is vannak szép számmal a kis családi pincék, de a nagy külföldi alapítások között is. Hegyalján özönlenie kellene a pékeknek, a tej- és sajtkészítőknek, a henteseknek, különböző kézműveseknek, hogy megteremtsék a bor méltó környezetét. 

És mi annak az oka, hogy mégsem jönnek?

Nem egyszerű. Azzal, hogy Kassát és Ungvárt a trianoni döntéssel elszakították, elveszett az az urbánus háttér, melyet a borvidéknek adtak. Ez tragédia, mert ha akármelyik borvidéket nézzük, ott van mellette egy nagyváros. Burgundia is nagyvárosok között van, ha utaznak egyikből a másikba, akkor átmennek rajta. Hegyalja a világ szélére kivetett borvidék lett. Ez probléma. Ezzel együtt azt gondolom, hogy minél nagyobb a probléma, annál nagyobb derűlátással kell szembenézni vele. Ha hátrányos a helyzetünk, akkor fel kéne fedezni a közösségben rejlő lehetőségeket. Csakhogy közben elfelejtettünk beszélni, kommunikálni egymással. Nem tudjuk kezelni a konfliktusokat. Valamit meg kell mozdítani. Örülni kell, segíteni kell egymásnak, és nincs idő arra, hogy megsértődjön az ember. Én ezekben várom a változást. Valamit meg kell mozdítani.

*

Mitől lesz vonzó Hegyalja?

Minden tájat a benne lakó emberek tesznek varázslatossá – vagy éppen elviselhetetlenné. A keret fantasztikus. Az, ami itt létrejött, egyedülálló. A bor és a háttér szenzációs. Víz van, kicsit több lehetne, nem eső formájában, hanem mondjuk tóként. Ha mondjuk a Sárga Borház előtt nem a tehervonat húzna el, hanem yachtkikötő lenne, az sokat dobhatna a dolgon. 

Minél több jó ember, minél több egyéniség van egy borvidéken, annál jobb. Nem hiszek abban, hogy kell egy vezér, akit a többiek követnek. Borban biztosan nem, ebből soha nem született még kultúra. A kultúrákat mindig a közösség hozta létre. A Kikelet Pince meg fogja csinálni Tarcal száraz borát a löszön, Demeter Zoltán egyéni történeteket fog kiemelni, Homonna Attila Erdőbényén épít referencia-minőséget, megint mások Tállyát építik fel – és még sorolhatnám. Aztán jönnek a többiek településen belül. Itt rengeteg hely van arra, hogy nagy dolgok szülessenek. 

De a piac és a sajtó szereti, ha van egy ember, akit ki lehet emelni és meg lehet interjúvolni, ki lehet kérni a véleményét.

Persze, ez kényelmes, ráadásul felemelő, ha oda lehet simulni a nagy nevekhez. Egy író azonban ne azért fogjon tollat, hogy kihangosítója legyen az aktuális hatalmi viszonyoknak. Szellemileg értse meg, hogy miben él benne, lelkileg pedig emelkedjen fel a feladathoz: ő az utolsó szűrő, amin keresztül a valóság a publikum elé kerül. Nem mindegy, mi folyik át a tollán.

A dűlőklasszifikáció ismét téma a Tokajwine.net-en. Mi alapján lesz egy dűlő első-, másod-, vagy harmadosztályú? Mi az amitől, ott jobb szőlő terem, mint mellette?

Erről hamarosan szeretnék kiadni egy kisebb könyvet, nem szaladnék előre a válaszadással. De ami nagyon fontos, és amit alapvetően nem ért meg a legtöbb borász: a dűlőklasszifikáció nem arról szól, hogy minden termőhelynek van egy elrendelt állapota, miszerint az első-, másod- vagy harmadosztályú. Nem tudjuk leírni a képletet, amely összegzi az ásványtartalmat, magába foglalja a tengerszint feletti magasságot és kitettséget, és mindebből kijön egy szám: első-, másod- vagy harmadosztály. A dűlő mindig egy kultúra értelmezésében válik értékké. A dűlő kulturális fogalom is. 

Nagyon sok dűlő lehetne első osztályú, ami most harmadosztályú, de nem volt ember, aki felfedezze. Erre szoktam példaként mondani: ha nincs, aki felfedezze a másodlagos erjedést, és nincs egy közösség, ami a másodlagos erjedésből eljárást épít, akkor Champagne az összes dűlőjével együtt jellegtelen borvidék lenne. Azáltal emelkedett fel, hogy találkozott azzal az emberi kultúrával, ami meg tudta mutatni az értékét. A dűlőklasszifikációt nem úgy kell felfogni, hogy most egy életre megállapítjuk, mi a jó. Általában azért vitatkoznak velem, mert azt hiszik, hogy jön valaki, és kijelenti, ez a dűlő első osztály, az pedig harmad, s teszi ezt a tudományosság hitével. Nem így van. 

Mitől lesz egy dűlő első osztályú?

Először is: nincs abszolút értékben első osztály. Minden borvidéket önmagához kell mérni, leginkább arányszámokkal. Első osztálynak lehet tekinteni a legegyedibb akár 5 vagy 10 vagy 15 százaléknyi dűlőt is. Minél kisebb az arány, annál szigorúbb az osztályozás. Erre nincs szabály: a borvidék karaktere, bortípusai, fajtái, termelői szerkezete, hagyományai jelölik ki az ideális számot. Ez ügyben nincsenek kitaposott utak, senki sem hordja zsebében a bölcsek kövét. Ezt csak az a kultúra tudja kijelölni, ami önnön adottságait felismeri. Ha nem tudja kijelölni a legizgalmasabb termőhelyeit, akkor csak azt bizonyítja be, hogy erre nem alkalmas. 

A másik fontos szempontként azt kell szemünk előtt tartani, hogy egy kultúra nem egy statikus időpontban létezik. Akkor működőképes, ha minden cselekedetünket meghatározza gyermekeink érdeke, és őseink tapasztalata. Ha elmegyünk egy burgundi faluba, azt látjuk, hogy az emberek együtt tudnak élni több százéves múltjukkal. Használják a régiek tudását, és nem azt mondják, hogy ezt felejtsük el, dózeroljuk le, majd mi megmondjuk, mi az igaz.

*

Alkonyi Lászlóval készített interjúnk második részét itt olvashatják, amiből megtudhatják: miért nem tetszett a hegyaljai borászoknak Alkonyi eddigi dűlőklasszifikációs térképe, hogyan lehet már az általános iskolában vonzóvá tenni Tokajt, és hogy mit gondol Alkonyi Egerről és Villányról.


Az interjú szövege között található képeinken két tállyai dűlő, a Sasalja és a Hetény látható. A képeket Homoky Dorottya készítette. Alkonyi László életrajzát a Sziget.hu-ról merítettük.

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A minőségi termelésnek lenne jövője, Ausztria is hihetetlen eredményeket ért el itt a '80-as évek botrányai után - elég erősek ahhoz, hogy versenyezzenek az olasz és francia borokkal (persze a zöldveltelini ott eleve nincs, azzal viszont nagyon sikeresen törtek be a piacra: de ott egész bordvidékek szinte csak azt termelik, hasonló stílusban, azonos minőségbiztosítási rendszerek alatt). A nem perspektivikus fajtákat termelő, hozamkorlátozást nem végző, szigorú minőségbiztosítási rendszert nélkülöző kisebb vagy nagyobb szőlőknek nyilván nincs jövője.

A magyar piacon a közeljövőben valószínűleg tovább fognak terjedni a jó ár-érték arányú külföldi borok; a magukat nem fejlesztő, erps brand-et nem kiépítő magyar termelők talán az olasz folyóbor segítségével tudnak csak talpon maradni. Az erősen közepes szőlőért nem tudnak jó pénzt fizetni, a kihaló öreg tulajdonosk örökösei beszántják majd a tőkéket.
De a magas minőségnek lehet esélye.

Azt hiszem, a következők lennének fontosak:
1. Részben hagyományos magyar fajtákat, de részben itt jól teljesítő világfajtákat lehetne termelni
2. Világosabb borvidéki (borrégiós) arculattal, szűkebb fajtaválasztékkal
3. Szövetkezéssel (beszerzés, marketing és értékesítés)
4. Szigorú minőségbiztosítással

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában