Hegyalja

Tokaji szubjektív, avagy Tokajt látni

2014. március 28. 9:30

Írta: Jenei Balázs
A Mandiner tokaji és mádi kirándulásán jártunk dűlőt, másztunk hegyet, és beszélgettünk a borvidékről, aminek rengeteg értéke van, mégsem használják ki megfelelően. Pedig önmagában a bor és a borászok lendülete még nem elég egy szerethető borvidékhez. De Tokajt attól még látni kell. Csak nem mindegy, kivel megyünk.

Tokajjal kapcsolatban néha felemás érzéseim vannak: az ország egyik legjobb borvidéke, remek természeti adottságokkal, izgalmas kultúrával és kulturális értékekkel. Maga a hely, a borvidék sosem fogott még meg igazán. Talán ezek azok a dombok, ahonnan a magyar borok világhódító útjukra indulhatnak majd, gondoltam magamban, de se többet, se kevesebbet nem éreztem Tokaj-Hegyaljával kapcsolatban. Ennek több oka is lehet: egyrészt nem jártam sokszor Tokajban, és mikor hosszabb időt töltöttem el a borvidéken, még fiatal voltam. Ráadásul az utóbbi egy évben hatból öt nap esett az eső, mikor arra jártam. Másrészt talán az alföldi létem és a vízimádatom sem segítette a borvidéket abban, hogy mint természeti terület belopja magát a szívembe. Mert a boraival sikerült, az nem vitás, de a borvidékkel nem találtuk meg a közös hangot.

Ezt még most is keressük, de sokkal közelebb járunk. 

Kezdjük a túra elején. Még szombat reggel, Szilágyi Lászlóval, a Gizella Pince borászával, és tulajdonosával – akivel éjszakába nyúlóan kóstoltunk – mentünk be autóval a tokaji városközpontba reggelit vásárolni. Az autóban a borvidéki turizmusról és annak kiépítetlenségéről beszélgettünk, miközben szép lassan a 38-as úton a Bodrog mellé értünk. A folyó partja teljesen elhanyagolt, valójában rossz odanézni. Omladozó épületek, romok, szemét, az odafigyelés teljes hiánya látszik rajta.

Pedig a folyó épp ott vesz enyhe kanyarulatot, majd ömlik bele a Tiszába, ami a part mellett lévő hotelből vagy akár a hídról is kellemes kilátást nyújthatna. A látvány nem sokkal jobb addig, amíg be nem érünk a központba, ahol viszont már vannak felújított régi villák, de a múzeum például erősen omladozik. A tokaji borvidék központja. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a város főterén található boltban a Tokaj Kereskedőház legolcsóbb bora hirdeti a borvidéket, viszont a kevert szeszes italokból, rakétákból, olcsó vodkákból olyan választék van, hogy a bolt maga a paradicsom minden alkoholista számára. De vannak azért próbálkozók, mint például Prácser Miklósék, akik az Erzsébet Pince működtetése mellett egy kávézót nyitottak a központban.

De vissza a borvidékre,

és ezúttal már Mádra, ahol csatlakoztam a szerkesztőség tagjaihoz. Egy kisebb falutúra, valamint a mádi zsinagóga megtekintése után – amiről és kulcsos emberéről, Barna bácsiról szintén külön cikket lehetne írni – Bukovics kolléga kiélhette perverzióit: esőben és ködben vitte dűlőtúrára a csapatot, amin vasárnap még Szepsy István is mosolygott egyet. Az úti célunk a Disznókő-birtok és a Sárga Borház volt: a Percze-, a Szent Tamás-, a Suba-, a Dorgó-dűlőkön keresztül, a mádi határban mentünk. Megérte.

Úgy érzem, addig nem is érthettem és nem is kerülhettem közel Tokajhoz, amíg legalább egyszer nem sétáltam végig egy ilyen túrát. 

Hiába voltam tisztában azzal, hogy Tokajban minden dűlő egy külön világot képvisel, hiszen mindegyik a vulkanikus működésnek köszönhetően más alapkőzetű, és a talaj is változatos, amíg ezt nem láttam, nem tudtam igazán elképzelni. Elképzelni azt, hogy a sorok között tényleg öklömnyi kövek vannak, amelyek száz méterenként másmilyenek lesznek, nem tudtam. Vagy azt, ahogy a talaj egyik pillanatról a másikra lesz barna, majd vörös, aztán teljesen agyagos, hogy utána aprólékos, morzsalékossá és feketévé váljon. Ezt meg kell tapasztalni. Enélkül nem megy. Hiába mesélik el a borászok mindig, és hozzák a kőzeteket a kóstolókra. Látni kell. A dűlőtúra hozzátartozik Tokajhoz.

Ez a túra segített közelebb kerülni a borvidékhez, és a borok megértésében is sokat segített. A tájból nem sok minden látszott az esőnek és a ködnek hála. Viszont a Sárga Borház ismét hibátlanul teljesített, jó lenne egy ilyen étterem Tokajban is.

Ahhoz, hogy a történet kerek legyen, ugorni kell egy kicsit az időben vasárnapra, amikor verőfényes februári napsütés fogadott minket, aminek örömére a vendégház kertjében reggeliztünk, majd elmentünk kóstolni Szepsy Istvánhoz.

A történet mégsem ott, hanem már Szerencsen folytatódik, ahol a csapat egy része a délutánját töltötte a vonat indulását várva. A szerencsi vár és múzeum megnézése után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk az Árpád-hegyre, amelynél jobb döntést nem is hozhattunk volna. Ahogy szép lassan másztunk fel a hegyre, egyre inkább láttuk a lábunk alatt Szerencset, majd szép lassan tőlünk keletre megjelent Mád, Tokaj, majd Tállya látványa is. Ezt elsőként a hegyen lévő zsidó temetőből fedeztük fel, majd utána, ahogy a Vida-dűlőn keresztül felmentünk a Tókus-tetőre, ez a látvány tárult elénk:

Ez (a képek kattintásra tetszőlegesen zoomolhatóak): 

És ez (a képek kattintásra tetszőlegesen zoomolhatóak):

Ez a látvány fogott Tokajban meg. Martinnal hosszú időt töltöttünk a hegytetőn. Tőlünk keletre Hegyalja, délre Szerencs és egy nagyon szépen megművelt szőlő a Vida-dűlőben, nyugatra pedig a lemenő nap fényeit figyeltük. Azon kezdtünk el gondolkodni, miért nincs itt egy kilátó, vagy bármilyen jelölés, és miért olyan elhanyagolt a Tókus-tető, ami minden hegyaljai túra első állomása lehetne. Hiszen innen könnyen megmutatható lenne a borvidék egy túraösvény segítségével. Ez a hely valóban lehetne a borvidék kapuja. Mégis nagyon kevesen tudnak róla. Nagy kár érte. 

Ahhoz, hogy Tokaj igazán szerethető legyen, szükség van arra, hogy legalább ott helyben kaphasson támpontokat az érdeklődő, és ne minden a boron és a borászokon múljon. Mert legtöbbjükön nem múlik semmi, ők mindent megtesznek azért, hogy megmutassák Tokaj igazi, szerethető arcait a pincén kívül is. Az eddigi tokaji kalandjaim idején az lehetett a probléma, hogy nem volt ki vezessen a borvidéken. Mert egyelőre szükség van arra, hogy a kevésbé járatos látogatónak a kezét fogja valaki, aki ismeri a borvidéket és a borászok egymásnak adják át a vendégeket. Önállóan a borvidéket nehéz felfedezni. Viszont ha valaki kellő alapossággal készíti elő a tokaji túráját, akkor élményekkel telve hagyhatja el a borvidéket. És vissza fog vágyni. Mihamarabb.

A cikket kísérő fényképek Rajcsányi Gellért Mádon készült felvételei.

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés