A vértanúk asszonyai

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.

Az 1848-as szabadságharcban elhunyt férfiak ezrével hagytak hátra özvegyeket. Ahogyan tizenhárom vértanúról – és a sokszor velük együtt emlegetett Batthyány Lajosról – jelentőségük okán külön is megemlékezünk minden évben, úgy több asszony megérdemli a név szerinti elismerést.

Az aradi özvegyek közül Damjanich Jánosné Csernovics Emíliáról olvashatunk a legtöbbet, amiben nagy szerepe lehet annak, hogy ő éppen úgy viselte a neki jutó sorsot, ahogyan azt a közvélemény elvárta.

„Egy emberéleten át alig tett egyebet, csak gyászolta férjét s emlékeinek élt” – közli róla 1890-ben a Vasárnapi Ujság. Az apai oldalon szerb származású, Aradon született Emília hosszú jegyesség után házasodhatott csak össze Damjanichcsal, ugyanis édesanyja ellenezte a frigyet a férfi kicsapongó, költekező életstílusa miatt. 1847-ben keltek egybe, ám kétéves házasságuk alatt csak hónapokat tölthettek együtt.

Férje halála után több mint egy évtizeden át visszavonultan élt, 1861-ben, a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületének megalapításakor tért csak vissza a közéletbe. Közös céljuk volt:

„a) Az anya magasztos hivatásáróli fogalmat a nemzet minden osztályánál terjeszteni. 
b) A feleség hivatásának fogalmát kifejteni, megkedveltetni, a háziipar számos ágának művelését s terjesztését eszközölni. 
c) A honleányi kötelességek kifejtése, megismertetése s azok betöltésére való serkentés.”