Változnak az idők nyugaton
Kedves Nádas Úr! Az „előkelő” német barátai most csúnyán elbántak Önnel.
Az ezredforduló utáni első súlyosabb válság tisztítótűzként égette fel azon pártok renoméját, melyek jellemzően balra helyezkedtek el a politikai centrumtól. A kétezres évek első évtizede rosszul alakult, a bajt pedig megsokszorozta – mind Magyarországon, mind nemzetközi színtéren – a baloldal dilettáns, a válságokra rossz megoldási javaslatokat megfogalmazó ámokfutása. Ennek következtében azonban gyorsan kiderült, hogy a „harmadik utas” politika, illetve a szociáldemokrácia liberális ötletekkel átszőtt gondolatisága zsákutcába vezette Európát. Így történt, hogy a kontinenst elérő civilizációs kihívásokra sem tudott érdemben reagálni az európai közösség. Legyen szó az illegális bevándorlásról, a koronavírus-válságról, az Európai Unió globális jelentőségének folyamatos gyengüléséről, a balliberális politika válaszai megkésve és hibás nézőpontból közelítették meg a fenyegetéseket. Sajnos ennek a levét isszuk most is: 2022 őszén sokan azt hiszik Brüsszelben, hogy stratégiai értelemben az orosz–ukrán háborúnak lesz győztese, mégpedig Ukrajna. A kérdés azonban nem az, hogy ki és mikor fog győzelmet aratni, sokkal inkább az, hogy ki és mikor fog véget vetni ennek a lokálisnak induló konfliktusnak, amely globális következményekbe torkollt.
Ezt az intellektuális pangást, kiegészülve a baloldali politika viszonylagos térvesztésével, tünetegyüttesként értelmezve szintén válságnak nevezhetjük. A diagnózist többen felállították már, de a Tony Blair-féle politika visszaszorulásával – itthon Horn Gyula és részben Medgyessy Péter tekinthető a brit miniszterelnök hírvivőjének – megindult a centrumtól való távolodás, a radikalizálódás. Ennek legeklatánsabb példáját a megalakulásának tizenegyedik évfordulóját szombaton ünneplő Demokratikus Koalíció mutatja be itthon. A DK Gyurcsány Ferenc hatalmának rehabilitációját képviselő pártként kezdte meg működését 2011-ben, célkitűzései pedig mit sem változtak az évek alatt. Az elnök egy 2014-ben papírra vetett véleménycikkében világossá is tette, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ez már akkor azt jelentette, hogy a domináns ellenzéki pozíció megszerzése a szélsőbaloldali retorikával és ötletekkel házaló párt célja. „A demokratikus pártok a jelenlegi választási rendszerben együttes létre vannak ítélve. Együttműködés vagy politikai halál. […] Az optimális végcél világos: egységes Demokrata Pártot kellene létrehoznunk” – fogalmazott az egykori miniszterelnök. Ez a végletekben való gondolkodás jellemezte a baloldalt 2010 óta minden olyan helyzetben, amelyben pártpolitikai és hatalmi megfontolásokat követve negligálta a magyar nemzeti érdeket. Így történt többek közt az illegális bevándorlás kapcsán is, amikor Gyurcsány Ferencék a határvédelmi szempontból mára európai mintává váló fizikai határzár elbontásáról beszéltek. Ez a fajta őszinteség a 2006-os országgyűlési választást sajnos nem jellemezte, de szűkebb körben a DK elnöke gyakran állított bizarrabbnál bizarrabb dolgokat.
A végletekhez és antagonisztikus ellentétekhez ragaszkodás azonban fogságba ejtette a nemzetközi baloldalt és leágazásait is. A háború kapcsán ez tökéletesen megmutatkozik, különösen a szankciós politika támogatása ügyében. Hiába minden józan hang és tényeken alapuló érv, a baloldal szankciópárti testtartása nem sokat változott az utóbbi hónapokban. Az intézkedések okozta áremelkedéssel, annak gazdasági hatásaival és a háborút meghosszabbító következményeivel mit sem foglalkoznak a szankciópártiak. Éppen ellenkezőleg, még keményebb intézkedéseket követelnek. Dobrev Klára, a DK később árnyék-miniszterelnöknek kinevezett politikusa ezt világossá is tette a háború kitörésének másnapján. Az aktuális nemzeti konzultáció jelentősége ezért még nagyobb, a szankciókról alkotott állampolgári véleményekre támaszkodva erősebben és hatékonyabban lehet majd megütközni a nemzetközi baloldali elit álláspontjával.
Felvetődik a kérdés: miért ennyire intranzigens az egyébként igen rugalmas gerincű hazai ellenzék a szankciópolitika kapcsán? Az egyik lehetséges magyarázat a belpolitikai haszonszerzés: úgy gondolják az ellenzéki politikusok, hogy minél rosszabb helyzetbe kerül Magyarország, annál jobbak lesznek az ő kormányváltási esélyeik – ezt teszi a végletekben való politizálás. A másik ok kapcsolódik Gyurcsány Ferenc egyik őszintébbnek tűnő pillanatához, amikor egyebek mellett arról beszélt a volt politikai bajtársait is adó Magyar Szocialista Párt finanszírozását illetően, hogy „sok helyről vándorolt oda a pénz, Európából nem nagyon. Ahonnan meg vándorolt, azt jobb, ha nem tudjuk”. Csakhogy most már van róla némi fogalmuk a választóknak, kiderült ugyanis, hogy az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjének szervezete, a Mindenki Magyarországa Mozgalom számlájára összesen kétmilliárd forintnyi forrás érkezett a nemrég megalakult Action for Democracy szervezettől. Az amerikai ngo korántsem meglepő módon több ponton kapcsolódik Soros Györgyhöz is, célja pedig dedikáltan az, hogy öt csatatérországban – ide sorolták hazánk mellett Brazíliát, Lengyel-, Olasz- és Törökországot is – változást érjenek el politikai szinten. Ingyenpénz márpedig nincs, vagyis a közös kampány, országos lista és miniszterelnök-jelölt mögött felsorakozó baloldali pártok nemzetközi függetlenségét – és nemzeti elköteleződését – megkérdőjelezők nem véletlenül firtathatták, hogy a „dollárbaloldal” miért erőlteti ennyire az Európának súlyos károkat okozó szankciókat.