Emlékmű szépséghibával

Mivel rokonaim nem élnek a trianoni utódállamban (zilahi dédnagyapám és székelyudvarhelyi dédnagyanyám még jóval az elcsatolás előtt elköltöztek a későbbi maradék Magyarországra), így viszonylag ritkán járok arrafelé, a fent említett első élmény és bevezetés után nem is tudom úgy átlépni a mai napig létező határt, hogy ne lenne végig görcsben a gyomrom.

Az őszi szünetben négy napot töltöttünk Gyulán, innen autóztunk át Aradra, elősorban persze a vértanúk miatt, mert a város neve most már örökre összeforrott a zsarnoki önkénnyel, az „európai” Habsburgok undorító barbarizmusával. Talán nem olyan stresszes már az átkelés, mint hajdan, de amikor az ellenőrzésnél a fiatal hölgy a forgalmit is kéri, olyan zavart kapkodással keresgélem, hogy a feleségem szerint az a csoda, hogy nem vettek azonnal őrizetbe mint gyanús figurát.

Fura, hogy míg napjaink konfliktusaiban újra és újra kihangsúlyozza mindenki, hogy a határok sérthetetlenek, a tőlünk lazán elcsatolt százkilencvenezer négyzetkilométert és a hárommillió idegen uralom alá kényszerített magyart megemlíteni is bűn. Biztos az elfogultság mondatja, de ahogy átérünk, hirtelen minden szürkébb, kopárabb lesz, pedig a háromszínű kis román zászlócskák a legképtelenebb helyeken is vidáman lengenek.”

***

Nyitókép: Wikipédia