Tiffán Ede bátyámnak

„Ha régi-régi, s régi hangon szóló öreg barátom, Szindbád megtisztelne azzal, hogy feltámad, s egy kedves napon felkeresne engem, ugyan vigyem már el valahová, darab ideig gondolkodnék, hol is van az a »valahová«…

Aztán elvinném Villányba, Tiffánék pincéjébe. Azért oda, mert tudom, Szindbád mit keresne. Azt keresné éppen. A sekélyes lelkű emberek, akikből egyre több van sajnos, most nyilván a borra gondolnak. Én meg a jó csöndekre gondolok, amelyek réges-régen elköltöztek Villányba. A csöndre, s a szőlőültetvények sorára. Az ódon pincék bejárataira, s a pincékben lakó illatokra. Arra gondolok, hogy Villányból nézvést valahogyan szebb a világ. Persze a sekélyes lelkű emberek, akik elől az ember Villányba menekül, most megint a borra gondolnak, illetve a bor hatására. Az alkoholra. Csak ezért szólok, hogy bort nem lehet csak úgy inni. Bort inni, csak úgy, barbárság.

Bort inni csak úgy szabad, ahogy Hamvas Béla megírta. Bort készíteni pedig csak úgy szabad, ahogy Tiffán Ede teszi. Hát, ezért vinném Szindbádot őhozzá. Vinném tehozzád, Ede bátyám – mondom ezt így, mert abban a megtiszteltetésben van részem, hogy tegezhetlek, s hogy barátomként tisztelhetlek.”