„A helyzet azonban az, hogy a miniszterelnök pontosan tudta, mi tesz, amikor visszavonulót fújt. És nem azért, mert megijedt volna a néhány tízezres demonstráló tömegtől. Egyszerűen csak tudja, hogy a gyengébb ellenállás felé kell fordulnia. Nyugatról ugyanis komoly ellenfelek szorongatják. Az önmaga identitásával küzdő Európai Uniót eddig flegmán kezelte, a brüsszeli gépezet mindeddig automatikusan finanszírozta a magyar demokratikus rend felszámolására tett intézkedéseit, de most új, rendszerkritikusabb, elsősorban az unió érdekeit szem előtt tartó irányítócsapat érkezett a közösség élére; valamint felbukkant a színen az Amerikai Egyesült Államok, amely közölte Magyarországgal: korrupció gyanúja miatt hat magyart kitiltanak az országukból.
Egy ilyen helyzetben, a Déli Áramlat megépítésével is az uniós érdekekkel szembe menő, Kelet felé nyitó, oroszbarát Orbán Viktor csak egyet tehet: legitimációs erőt gyűjt, és azok felé fordult, akikre szüksége van ahhoz, hogy hatalmát megtartsa politikai játékaihoz, gazdasági érdekeihez. És ez nem más, mint szeretett, kellően megosztott népe. A nép, amellyel az elmúlt négy-öt évben azt tett, amit csak akart. A nép, amelyik szinte mindent eltűrt eddig is, a nyugdíjvagyon lenyúlásától kezdve, az Alaptörvény megváltoztatásán és a trafikmutyin át, egészen a csodás módon gazdagodó állampárti politikusokig. Morgolódott a nép, dünnyögött, fel-felkiáltott, de simán hagyta, hogy leépítsék, kilopják lelkéből a demokráciát.
Merthogy Orbán társadalomképlete egyszerű: vannak a választók egészét tekintve kisebbségben lévő vakon hívők (hozzájuk igazították a választójogi törvényt, hogy kisebbséggel is biztosíthassák a hatalomhoz szükséges politikai többség hatalmát), van a szétmorzsolt ellenzék (velük nem kell semmit tenni, önmaguktól felzabálják egymást), és vannak azok, akik otthon ülnek (no, őket otthon is kell tartani, mert ezzel biztosítják a vakon hívők hatékonyságát).”