Az eredmény mindig ugyanaz: ahogy Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását követően nem állt készen a huszadik század kihívásaira, épp olyan felkészületlenül ért a huszonegyedik századba. Az elmúlt százötven évben az elittől távolságot tartó értelmiség magát középre helyező csoportjai sok mindent értettek centrum alatt, Ady Endre, Jászi Oszkár, Bibó István és Németh László mégis ugyanazt ismételték: a magyarok lehetőségei csekélyek, de a semminél többet kínál a történelem, a kis európai népek sikere pedig nem példátlan. A siker receptje: nemzeti gondolat és polgári progresszió – Kölcseyvel szólva haza és haladás – egyszerre, helyi megvalósításban.Az 1989-es rendszerváltáson a nyugatos progresszióhoz kötődő, féltudású magyar elit vezette át az országot, s csakhamar elindulni látszott a politikai váltógazdaság. Másfél évtizeddel később vált csak nyilvánvalóvá, hogy az elit egyik csoportja sem tanult a múlt hibáiból és bűneiből: politikájuk mindössze a hatalom megtartásának módszertanára vonatkozik, víziójuk nincs. Ekkor lépett elő az LMP, és sokáig úgy tűnt, hogy az általam is képviselt centrista gondolat nem szorul korrekcióra. Mivel a kurzusok háborúja öröknek tűnt, így a centrum válasza is időtállónak hatott: nem kér a magát nyugatosnak hazudó, de mélyen antidemokratikus baloldalból, és nem kér a magát egyre nyíltabb antidemokratikus gesztusokkal kifejező nemzeti bolsevizmusból sem. Egyenlő távolságot tart tőlük.
Csakhogy a jelenkor centristái letagadják a nyilvánvalót, pedig az LMP elsorvadása intő jel volt: az évszázados harc mára lezárult, mert idővel a leghosszabb háborúk is véget érnek.
AZ ORBÁN-RENDSZER KÉPÉBEN A MAGYARORSZÁGOT AUTOKRATIKUS ESZKÖZÖKKEL KELETRE SOROLÓ FEUDÁLIS ELIT GYŐZÖTT – NEM PUSZTÁN A PARLAMENTÁRIS LEGITIMITÁS MEG A NEMZETVEZETŐI SZUVERENITÁS ÉRTELMÉBEN, HANEM A TÁRSADALMI KÖZGONDOLKODÁSBAN ÉS IDENTITÁSVÁLASZTÁSBAN: A MAGYARSÁG SZELLEMÉBEN ÉS ÉRTÉKVILÁGÁBAN.
Orbán Viktor innovációja abból az egyszerű felismerésből táplálkozott, hogy ha a nép éhes, meg kell etetni – nemcsak étellel, hanem mézédes mítoszokkal. A magyarság száz éve éhezik, és száz éve nem számít, mit érez. Egyszer már kötött egy ilyen alkut Kádár Jánossal, aki nem mellesleg a Nyugat legfőbb ellenségét, az oroszokat szolgálta, és azt sem bánta meg – ezek után nem csoda, hogy Orbán Viktorral tart, amikor az szintén Moszkva szolgálatába lép. E senki által sem várt, mélyen erkölcstelen és minden történelmi tapasztalatnak ellentmondó hitszegés megigazulása a magyar szívekben és elmékben a végső bizonyíték arra, hogy a két elit harca eldőlt. Lehet ezt az orosz ihletésű rogáni propagandára fogni, de nincs az a hazugság, ami hatásos bír lenni, ha a nép lelkében nincs meg a nyitottság rá – a kulcs pedig az az egyszerű tény, hogy jött valaki, aki újra felkínálta a legélhetőbb alkut, amit a magyarok ismernek, és ők áldásukat adták az elit egyik csoportjának végső győzelmére, csak legyen már vége a harcnak. Csakhogy Orbán Viktor nem akar békét: újra meg újra agyon kell döfnie az ellenzékét, mint Szent György a sárkányt – tizenkét évnyi teljhatalma után a vak is látja, hogy apró gyíkokra vadászik.