Állatokkal, emberekről – Fekete István életművéről

Fekete István író, agronómus és gazdatiszt éppen 120 éve, 1900. január 25-én született a Somogy megyei, Kaposvár járásban fekvő Gölle faluban. A község az oszmán hódítás alatt elnéptelenedett, és a 17. század elején népesült be újra. Talán ez a múlt is szerepe játszott első regénye, Az 1937-ben megjelent A koppányi aga testamentuma című regényének témaválasztásában. 

Mindmáig elsősorban ifjúsági íróként és állatregény-íróként ismert, bár talán megítélése utóbbi évtizedekben kezd elmozdulni a sommás értékeléstől, és az olvasók mind nagyobb része fedezi – újra – föl társadalmi problémákat és helyzeteket leíró műveit (Zsellérek, Tíz szál gyertya, Emberek között, Barangolások), valamint egy életrajzi könyvét (Kittenberger Kálmán élete). De az ifjúsági regény és állatregény sem megvetendő – mint tudjuk,

Mielőtt Fekete életművének rövid bemutatására rátérnék, érdemes röviden írni erről a két, sajnos mindmáig nem eléggé helyén kezelt irodalmi műfajról.

Köztudott, hogy a magyar gyerekeknek szerencséjük van az irodalommal, mert a magyar írók legjobbjai írtak a gyerekeknek és ifjaknak (ez nem minden országban volt hasonlóan). Ha eltekintünk a szűk értelemben véve, és jogosan gyermek- vagy ifjúsági íróknak tekintett szerzőktől, akkor is olyan, alapvetően felnőtt közönségnek író szerzőket említhetünk, mint Móra Ferenc, Tersánszky Józsi Jenő, Herczeg Ferenc (akinek szellemes meséi sajnos kevésbé ismertek, mint történelmi regényei vagy drámái), Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván vagy Weöres Sándor. Petőfi Sándor és Móricz Zsigmond is írt gyermekverset, Szendrey Júlia lefordította Andersen meséit. Nem túl gyakori, hogy egy nemzet második miniszterelnöke meséket írjon, márpedig Szemere Bertalan ebben a műfajban is kipróbálta magát. A népmesegyűjtéseket és -földolgozásokat pedig fölösleges is lenne fölidézni, Erdélyi Jánostól Kriza Jánoson, Orbán Balázson és Benedek Eleken, Sebesi Jóbon keresztül Illyés Gyuláig. Szerencsére műveik még sokáig ott sorakoznak majd a gyermekek és ifjak könyvespolcain!

Mi okozta, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom ennyire előretört? Az írók egyéni késztetésén kívül a közélet is szerepet játszott ebben a folyamatban. Az ifjúságnak, de főleg a gyerekeknek írni kevésbé volt kockázatos, mint a felnőtteknek. Ez igaz volt – ha hátrálunk az időben – a szocializmus idején, a Horthy-korszakban, de kicsit még a dualizmus idején is.

A gyermeknek vagy az ifjaknak szóló művekben azonban meg lehetett írni az igazságot, beburkolva a mesevilág vagy a történelem varázsköntösébe.

Tüskevár

A másik műfaj, amellyel Fekete István életművét összekapcsolták, az állatregény. Az állati látószögből elmesélt regénycselekmény a romantika terméke. Bár felvethető, hogy az állatregények szerényebb, tanító jellegű elődjei, az állatmesék persze az ókorba nyúlnak vissza, sőt a középkorban létezett az ún. róka-regény, amelynek hősei a társadalmi rétegeket tükrözték: az oroszlán a királyt, a farkas a kegyetlen főurat, a róka a ravasz bárót, és a növényevők persze a „népet”. 

Ám ami az állatregényt a fentiektől megkülönbözteti, az a realisztikus ábrázolás: az állatok itt már nem antropomorfizáltak, nem emberként viselkednek-gondolkodnak, hanem nagyon is az adott fajra jellemző sajátosságokkal bírnak, ennélfogva az emberrel való kapcsolatuk is telített a konfliktussal, főleg a ragadozó állatok esetében. Ugyanakkor persze kalandjaik mégis alapvető emberi tulajdonságok – helytállás, bátorság, önzetlenség, csapatszellem – tanítására szolgálnak. Rudyard Kipling A dzsungel könyve, Jack London Fehér Agyar és A vadon szava, Selma Lagerlöf Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal és Eric Knight Lassie hazatér című könyvei tekinthetőek egyebek mellett az állatregény-irodalom alkotásainak. Fekete mindegyiküknél közelebb állt képzett vadászként, vadászati szakcikkek írójaként, a Nimród vadászújság rendszeres szerzőjeként az állatvilág által nyújtott témához. 

Fekete István számára jót és rosszat is tett a szocialista rendszer azzal, hogy egyoldalúan ifjúsági írónak és állatregény-írónak állította be. Jót, hiszen

Az ifjúsági irodalmi művek egyik fontos vonása a pedagógiai szándék. Fekete alkatához ez igen közel állt. Kevesen tudták úgy megeleveníteni a természet erőit, mint ő. Persze, nem véletlenül! Igazi ismeretterjesztő volt, aki szakcikkeket írt a Nimród újságba. 1924-ben szerezte agronómusi diplomáját a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián, ahol a magyar irodalom és közélet számos kiválósága mellett Bethlen István is tanult, ezt követően a bakócai Mailáth-, majd az ajkai Nirnsee-uradalomban dolgozott gazdatisztként. Mindazt, amit gazdatiszti tevékenysége során látott, este, a petróleumlámpa fényénél megírta. Jól ismerte a természetet, a berkek, nádasok és erdők-mezők növény- és állatvilágát, mert a kenyérkereső munkája szorosan kapcsolódott ehhez a világhoz. A magyaróvári tanulmányok, a közeli Szigetközbe és Hanságba tett kirándulások, a bakócai és az ajkai uradalmi évek, a vadászkalandok során szerzett élmények fölhalmozódtak az évtizedek során, és tudását az állatokról, növényekről, a vadászat és halászat fortélyairól hitelesen tudta közvetíteni regényeiben és elbeszéléseiben az ifjúság számára. 

Ugyanakkor a szocialista rendszer rosszat is tett Fekete István írói hivatásának azzal, hogy az ifjúsági íróként és állatregény-íróként mutatta be. Hiszen életműve ennél sokrétűbb. Ahogyan Komáromi Gabriella írja, „Fekete úgy járt, mint Saint-Exupéry, akit az írók az irodalomba tévedt pilótának, a pilóták pedig repülésbe tévedt írónak tartottak. Fekete István az írók között tudós ismeretterjesztője a természet világának, amolyan irodalomba tévedt vadász.” (Komáromi Gabriella: Gyermekirodalom. Bp., 1999., Helikon Kiadó. 244-245.)

Bizonyos értelemben furcsa, hogy nem csatlakozott az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején kibontakozó népi mozgalomhoz, holott a népiek fő célja, a középosztály fölfrissítése az egyedül törzsökös(nek vélt) parasztságból, nem állt távol Fekete István hitvallásától. A Zsellérek akár ennek az eszmei programnak a kiáltványaként is értelmezhető. Valószínűleg azért nem találtak rá a népiek Feketére, sem ő rájuk, mert

Egy nagybirtok alkalmazottjaként aligha helyeselte az agrártársadalom rendjének radikális megváltoztatását, és valószínűleg mély katolicizmusa miatt sem talált utat az inkább protestáns hagyományú népiekhez. Maga korában Fekete inkább a konzervatív írók körébe tartozott. Herczeg Ferenc Új Időkje szívesen fogadta novelláit, és a kiváló, elfeledett konzervatív írót, Harsányi Zsoltot válthatta a kor rangos irodalmi egyesülete, a Kisfaludy Társaság élén. Mégsem Feketének azon novellái lettek maradandók, amelyek a középosztály életéről szóltak, hanem azok, amelyekben paraszti és kispolgári jellemeket ábrázolt, hétköznapi szerepekben és élethelyzetekben (pl. A tíz szál gyertya novellafüzérben). 

A koppányi aga testamentuma

Első regénye, A koppányi aga testamentuma rögtön sikeres lett. E könyvre gyakran úgy hivatkoznak, mint amelyik a valóságot megszépítve propagálja a „két pogány között egy hazáért” jelszót, vagyis az oszmán hódítást a Habsburg-uralommal egyenrangúként ítéli meg. Szerintem a regény ilyen megítélése félreértés és némileg igazságtalan is! Másként is lehetne nézni ezt a kérdést: ez az első olyan regény, amely nem történelmi regény, nem hőseposz vagy operett-szerű giccs, hanem

Nem történelmi regény, szemben azzal, ahogyan ezt a fogalmat – kicsit sommásan – nálunk használják. Magyarországon gyakori hiba, hogy úton-útfélen minden olyan könyvre és filmre a „történelmi” jelzőt biggyesztik, amely régi korban játszódik, és amelyben a szereplők „kardoznak” (mert vívásnak hívni ezeket túlzott komolykodás!). A koppányi aga testamentumát a történelmi regénytől megkülönbözteti, hogy hősei nem valós történelmi személyiségek, és nem kifejezetten történelmi dilemmák állnak a középpontban. Inkább valahol a „történelmi mese” alműfaja (mint a Koldus és királyfi vagy A rab ember fiai) és a kalandregény határvidékén jelölhető ki a műfaja. Mielőtt azonban még valaki félreértené: ezek a műfajok fontosak az ifjúság erkölcsi értékekre, hazafiságra nevelésében! 

A jó mesétől (legyen az „történelmi” jelzővel díszítve) egyet várunk: az alapvető emberi helyzetek és morális értékek bemutatását, és azt, hogy segítsék a gyerekeket eligazodni a világban. A sokszor túlbonyolított cselekményű történelmi regények, amelyek szerzője valós szereplők tucatját mozgatja, nem mindig alkalmasak az erkölcsi példamutatásra. Egyrészt azért, mert a történelemben nincs, vagy nagyon ritkán van – szerencsére – kategorikus jó meg rossz. Különböző igazságok csapnak össze. A mesében viszont mindenképpen fekete és fehér jellemek szerepelnek, és nincs jellemfejlődés, ezért alkalmasabb a pedagógiai funkció betöltésére. Másrészt a politikai, vallási és személyiségbeli konfliktusok túlzottan összefonódnak, ami bizonyos háttértudás nélkül már értelmezhetetlen. 

A koppányi aga testamentuma a hagyományos meseelemekkel dolgozik:

Méghozzá e tekintetben a jellemvonások erősebben nyomnak a latban, mint a vallási vagy politikai érdekek. A „jók” a végvári vitézek és adott esetben török ellenfeleik, akik képesek lovagiasan küzdeni. Fekete a vallon zsoldosokat helyezi el a „rossz” erők táborában. Nem azért, mert vallonok, vagyis idegenek (hiszen Oglu aga is az, meg Szinán, a török ifjú is az), nem azért, mert nem magyarok (hiszen a kiváló, bátor és önfeláldozó végvári vitéz, Bogics Márkó horvát), hanem azért, mert az idegenből érkezett zsoldosok a szerző szerint kapzsik, kegyetlenek, gőgösek, sokszor gyávák. 

Fekete, akire a romantikus függetlenségi gondolatkör szellemében íródott historikus munkák, mindenekelőtt Takáts Sándor népszerű könyvei hatottak, nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a nemzetiségi ellentétről van szó. A magyar végvári vitézek gyanakvása a németekkel (ti. a bécsi udvar által küldött tisztviselőkkel és zsoldosokkal) szemben a népnyelv által csak balónnak hívott vallon zsoldosok tettei fölött érzett fölháborodásban gyökerezik. 

Az író vallon zsoldosai, akik meg akarják kaparintani Oglu aga kincsét, és Babocsai László meg családja életére törnek, éppannyira sematikus jellemek, mint Richelieu bíboros gárdistái A három testőrben. A feladatuk is nagyjából ugyanabban merül ki: hogy a főhős, jelen esetben az ördöngös ügyességű magyar kardforgató vitéz, Babocsai akadályozói legyenek, és ezáltal fontos szerep jut nekik a főhős jellemfejlődésében.

a törökkel folytatott permanens háborújukkal, amelyet a lovagias párviadalok szakítanak meg. Nem idealizált, párducbőrös figurák, nem Herczeg dzsentrijei 16. századi mezben, nem héroszok, hanem kisemberek, akik kiállnak egymásért, egy bajtársi közösséget alkotnak, és van köztük horvát meg cigány is. Nem héroszok, mert nekik sem sikerül minden. Fekete már első regényében tanúsította, hogy birtokában van a természetábrázolás képességének: kissé hosszadalmas tájleírásai a Balaton madárvilágáról, a tó fölötti napfelkeltéről, a lápokban zajló életről mutatják szerzőjük remek megfigyelő és tájfestő képességét. 

Vuk

1949 után Fekete konzervatív ízlésű novellái, regényei nem jelenhettek meg. Őt magát is a gyanakvás légköre vette körül. Az ávósok összeverték az 1947-es választás előestéjén az írót, aki nyíltan kiállt a magyar történelem első valódi kereszténydemokrata szellemiségű pártja, a Demokrata Néppárt mellett. 1951-től a kunszentmártoni Halászképző Iskolában taníthatott. Két katolikus lap, a peremre szorított Új Ember és a Vigília fogadta be az írásait. Közben aktívan tevékenykedett tovább. 1955-ben elkészült Halászat című könyve. A tanítás mellett gyűjtötte az élményeket a későbbi művekhez. A rendszer konszolidálódásával megbízást kapott az Országos Természetvédelmi Tanácstól és a Magyar Madártani Intézettől a Kis-Balaton élővilágának megfigyelésére. Ennek az útnak az élményanyaga csapódik le a Tüskevár (1957) című méltán népszerű regényében és annak folytatásában, A téli berekben (1959). A vadászati kérdésekkel való tudományos foglalkozásról sem mondott le: 1960-as években Fekete vezette be a vadászetika kifejezést. 

Méltán népszerű lett az 1965-ben önálló könyvben megjelent Vuk története. A róka általában nem tartozik a kedvelt állatok közé, ám

Vuk nem egyszerűen egy árván maradt rókafi, hanem bosszúálló hős és afféle igazi rebellis. Egy rókabőrbe kötött Rinaldo Rinaldini vagy Sobri Jóska: a maga eszközeivel vág vissza az óriási fizikai erőfölényben lévő, „villámló bottal” járó, és „vahurok” hada által őrzött „simabőrűnek”. Fekete műveiben az ember tyúkóljait, csapdáit, hálóit kifosztó rókák és vidrák (Lutra) lesznek a „jó” lázadók, akik az erdők-mezők vadjai nevében megtorolják az igazságtalanságot. 

Fekete István művei mai napig népszerű olvasmányok az erkölcsi helytállás hangsúlyozása, humanizmusuk és a természet megbecsülésének propagálása következtében. Könyvei még hosszú ideig kedveltek lesznek az ifjak és idősek körében egyaránt.