Amikor leszáll az éj, Nicolas Cage új filmjében akkor jönnek a Goofy-szörnyek
Cage rage helyett komolyan vehetetlen szörnyek, alibi történet és alibi szereplés másfél órán keresztül, amit ki lehet bírni, csak éppen felesleges.
Azon gondolkodtam, mennyire jó is az nekünk, hogy Ridley Scott ennyire erőlteti a mitológiaépítést. Az Alien-filmek ugyanis valahol pont azért működtek, mert a lényeket nem kellett megideologizálni.
„Ebben a moziban ugyanis nem félelmetesek igazán kedvenc xenomorfjaink. Kapunk persze vért és öldöklést, itt láthatjuk szinte először őket nyílt terepen, nem klausztrofób űrhajóbelsőkben akciózni (ha a AvP-filmeket nem nézzük), ugyanakkor jeleneteikből hiányzik szinte mindenfajta feszültség, csak zsigeri félelemkeltés zajlik. Vannak persze ügyes beállítások, sokszor ügyesen használja fel a kikelés aktusát a mozi, de mégsem ettől a filmtől lesznek rémálmaim a jövőben. Végig azt éreztem, hogy hiába akar az idegenek eredetéről is mesélni, mégis hagyja elsikkadni őket abban a pár akciójelenetben. Helyettük egy teljesen másfajta antagonistát kapunk: az ember saját teremtményét, Davidet.
Korábban is említettem, hogy a Prometheus szinte egyetlen értékelhető momentuma Michael Fassbender alakítása volt, és ezt itt is meg kell erősítenem. Ezúttal kettős szerepben brillírozik: a korábbi és a jelenlegi küldetés androidját jeleníti meg parádésan. Aki nem látott előzeteseket, annak spoiler lehet, de a küldetés a Tervezők bolygóján találkozik Daviddel, aki mintha kicsit megzuhant volna. Szépen-lassan kiderül, hogy mi történt dr. Shaw-val és magával a bolygóval, amin növényeken kívül szinte semmi életet nem találunk, és egyre többet tudunk meg az első android személyéről is, ugyanakkor mégis bántóan keveset. A film számos kérdéssel adós marad, főleg a miértekkel és hogy mi történt a két küldetés között eltelt 10 évben. Ennek ellenére David továbbviszi a teremtőivel szemben fellázadó alakok hosszú sorát, és bár motivációi homályosak maradnak, végig lebilincsel bennünket jelenléte. Arra jutottam, hogy legszívesebben egy hosszú kamaradrámát néznék meg legszívesebben, ami bemutatja a karakter átalakulását – bizarr monológ lehetne szörnyekkel a háttérben.”