„Meg kell őriznünk a szőlőhegyet” – Gilvesy Róbert a Mandinernek

2020. szeptember 26. 07:01

„Szép jövő áll előttünk” – vallja borászatáról és a Szent György-hegy egészéről Gilvesy Róbert. A Kanadából visszatelepült, építészből lett borászt kalandos élettörténetéről, birtokának születéséről és jövőképéről, valamint a Balaton-felvidék előtt álló kihívásokról is kérdeztük. Hangsúlyozza: „Meg kell őriznünk ezt a helyet mint szőlőhegyet. Ez egy kincs, a geológiai jelentősége is nagy. Meg kell tartanunk, amink van”. Nagyinterjúnk!

2020. szeptember 26. 07:01
null

Robert Gilvesy – vagy Gilvesy Róbert – harmadik generációs kanadai magyar, 1992-ben, harmincévesen települt át Magyarországra. Eredetileg építészmérnök, de ma már a Szent György-hegyen készíti borait, amelyek a tengeren túlra is eljutnak. A borászat teraszán beszélgettünk, festői környezetben. Velünk szemben a Badacsony és a Szigliget, balra a Csobánc, jobbra pedig a Keszthelyi-hegység nyúlványai terülnek el a láthatáron. Borász portrésorozatunk, a Pincesor újabb része következik.

Sámson Gergely interjúja. Fotók: Muray Gábor.

***

Milyen volt magyarként felnőni egy óceánnal arrébb?

A Nagy-tavak környékén, Ontario államban, az Erie-tó fölött éltünk egy dohányfarmon. Nyaranta pár hetet általában a nagyszüleink farmján töltöttünk. Ők mindig magyarul beszéltek hozzánk. Nagyon jó gyermekkorom volt. Négyen vagyunk testvérek, én a legfiatalabb. Amikor az első gyermek, a nővérem született, a szüleink elhatározták, hogy otthon csak magyarul fognak beszélni, a nővérem az óvodában kezdett angolt tanulni. Később azt vették észre otthon, hogy a két bátyámmal is angolul beszélgetett. Az iskolai nyelv lett neki a természetes. Attól függetlenül, hogy a szüleim a saját szüleikkel mindig magyarul beszéltek, mégis csak egy angol nyelvű környezetben nőttek fel Kanadában. Ahogy otthon beszéltek, az tulajdonképpen egy konyhanyelv volt, így erősebb lett az angoltudásuk. Természetes volt az angol, otthon nehezebb volt megtartani a magyart. Szóval, mire én érkeztem, már angolul beszéltünk. Amíg kicsik voltunk, könnyebben ment a magyar, de felnőttként már nehezebben ragadt rám. Ahol éltünk, ott nem csak a magyarok voltak sokan, de például belgák vagy németek is. Az, hogy nekünk valami más volt a hátterünk, nem volt különleges. Nagyon kedves belga barátaim voltak.

Persze viccelődtünk egymással, hogy büdös belgák meg fokhagymás magyarok.

Hogyan került a Gilvesy család Kanadába?

A nagyszüleim Magyarországról jöttek. Egyik nagyamamám Somogyból, az összes többi nagyszülőm szatmári falvakból származik. A világválság idején vándoroltak ki, valószínűleg 1928-ban és 1931-ben. Abban az időben ők voltak Kanadában a bevándorlók, akikre a helyiek rosszat mondtak és rossz szemmel néztek. Ők ezt átélték. Érdekes látni, hogy bizonyos dolgok azóta sem változtak. Kanada sok bevándorlót befogad a mai napig, de vannak is nagy betöltendő területek.

Erős a magyar közösség azon a vidéken?

Az embereknek honvágyuk volt, ezért is kötődtek annyira egymáshoz. A sok magyar ház a közösségi élet központjaként működött, ott esküvőket, bulikat is tartottak. Nem az volt az ottani magyarok fejében, hogy „egyszer majd úgy is visszamegyek”, hiszen

a vasfüggöny mögé már nagyon ritkán mentek vissza.

Ez is erősítette a honvágyat. Sűrűn összejártak az emberek, közösségi életet éltek. A templom is összehozott minket. Húsvét, karácsony, ünnepek, búcsú: a magyar közösség mindig ezek körül gyűlt össze. Viszont a közösséghez való kötődés minden generációval lazul. Mára eladták a templomot, amit még a nagypapám segített felépíteni. Már nem voltak elegen a fenntartásához. A magyarság beintegrálódott, hiszen egy ideje nincs emigráns utánpótlás. Gyakorlatilag az ötvenhatosok voltak az utolsók. Ugyan találkoztam olyanokkal, akik később disszidáltak, de ők kevesen vannak. Az unokatestvéreim még érdekesnek tartják a magyar származásukat. Az egyikük tanul is magyarul, és az ételekben is próbálják őrizni a hagyományokat. A nagyszüleim is magyarosan főztek.

Meg lehetett találni a szükséges alapanyagokat?

Persze. Mindent be lehetett szerezni. Volt a nagyszüleimnél egy füstölő. Vágták a disznót. Tyúkok, tehenek, mindenféle állatok voltak a farmon. A paprikát szerintem a torontói magyar boltban vehettük, de párszor jöttek is a szüleim Magyarországra, onnan is vittek. Én is szoktam vinni, amikor visszamegyek, mert amit ott lehet kapni, az nem mindig annyira jó, mint az itteni.

Saját bor is került az asztalra?

A mi régiónkban nem igazán volt szőlő, inkább csak dohányfarmok. A környék nem volt borvidék, de ma már ott is telepítenek szőlőt.

A ház körül volt egy lugasunk,

de az Othello vagy valami ahhoz hasonló fajta lehetett. A nagyszüleim időnként készítettek bort vásárolt szőlőből vagy mustból, saját fogyasztásra, kevesebb sikerrel. Az az igazság, hogy nem nagyon foglalkoztak vele.

A Gilvesy-birtok a Szent György-hegyen

Mik voltak az első magyarországi élmények?

A hetvenes években, a szüleim a huszonötödik házassági évfordulójuk alkalmából elhozták Magyarországra az egész családot. Érdekes volt megtapasztalni a különbségeket. Tizenöt évesen olyan dolgok maradtak meg, hogy a Coca Cola mindig meleg volt, vagy hogy a lányoknál nem volt divat a borotvált hónalj. Nekünk más dolgok voltak természetesek. Tíz fantasztikus napot töltöttünk itt. Jókat ettünk, ittunk, mulattunk, jártuk a vidéket. Volt egy sofőr, egyetemista lehetett, és mindenhol, ahova vitt minket, történelmi könyvekből olvasott fel nekünk. Utána már csak a kilencvenes években jöttem vissza. Amikor építészként dolgoztam Torontóban,

elhatároztam, hogy keresek valami munkát Magyarországon, és kipróbálom három hónapig.

Egy olyan építészirodánál dolgoztam, amelyik a Ferihegy 2 bővítését is tervezte. Tetszett nekem az egész miliő, magával ragadott a rendszerváltás utáni optimista időszak. Külföldi fiatalok jártak ide, sok rendezvény, mulatság és üzleti lehetőség volt. És Budapest olcsó volt, Prágához hasonlóan: havi száz dollárból királyként lehetett élni.

A bor szeretete a családból jön?

A bort már kora huszonéves koromban nagyon szerettem, de a borkészítés jóval később jött. Édesapám próbálkozott vele, de nem igazán sikerült jól, úgyhogy inkább elkezdett vásárolni, főleg franciát. „Hú, na ez bor!” – ez volt az első élmény, így kezdtem komolyabb tételeket kóstolni. Amikor eljöttem Magyarországra, jártuk a pincesorokat. Széles volt a skála minőségben, de már akkor is lehett találkozni nagyon szép borokkal. Jártam a Wine Society-be, sokat tudtam kóstolni, érdekelt. Ezzel a vidékkel, a Szent György-heggyel először '92-ben találkoztam. De akkor még nem volt a fejemben, hogy borászkodni fogok. Talán valahol egy álom volt, de a család és a munka teljes időben lekötött. Építészként dolgoztam, aztán később elindítottam egy másik céget. Utána már abbahagytam a tervezést, dokumentumok archiválásával foglalkoztunk.

Hogy lett végül az építészből bortermelő?

Jól ment az üzlet, ezért komolyan el tudtam gondolkodni, hogy mi legyen ezzel a területtel, amit még 1994-ben vásároltam. Az első szüreteket még Szabó Gyulával csináltuk (Káli Kövek borászat, Köveskál – a szerk.), a szőlő ment a Káli Kövek boraiba. Abban az időben Ausztriába jártam tanulni. Volt egy mentorom, majdnem minden héten kint voltam nála egy pár napot, és ez két évig tartott. Ő olyan volt nekem, mint egy tanácsadó. Az elején csak hat tartályom és pár hordóm volt. A borászat jóval később épült föl, szinte egyik pillanatról a másikra. A 2012-es volt az első évjárat. A Kertészeti Egyetemen hirdettem, hogy keresek egy fiatal borászt, és Ruppert Marci jelentkezett (Martinus birtok, Tagyon-hegy – a szerk.), akivel 2019-ig együtt dolgoztunk. A kezdetekkor Marci a szőlőmunkáért volt felelős, és a pincében is ő volt a fő erő, de mindig konzultáltunk, hogy mit és hogy csináljunk. Az én feladatom főleg az iránymutatás volt. Megtalálni, hogy mit szeretnénk csinálni.

Sosem akartam populáris borokat készíteni. A cél mindig is a legmagasabb minőség volt.

Bárhova mentem külföldön, nagyon sajnáltam, hogy nem találkoztam minőségi magyar borral. Én ugyan tudtam, hogy létezik, de miért nem jött szembe sehol? Egyébként a mai napig sem nagyon. Az elejétől kezdve a célom volt, hogy a minőségi magyar bor kerüljön ki a felső polcokra, külföldön is. Ez volt, és még mindig ez a cél, mert baromi nehéz.

A Gilvesy borok eljutottak komolyabb külföldi helyekre?

Igen, volt ilyen, már elég korán. Torontóban van egy ügyes kereskedőm, és ott már jelen vannak a boraink fontos helyeken. De ha be is kerülünk egy jó étterembe, az számokban kicsit jelent, inkább a presztízs miatt fontos. Amikor egy bor helyet kap a borlapon, nem az a jellemző, hogy állandóan ott is marad. Viszont

a mai napig van néhány torontói étterem, ahol újra és újra rendelnek,

és ez jó jel. Kezd kiépülni a piac. Az Instagram-világban nehézség a borászoknak, hogy az embereknek mindig az kell, ami a legújabb, a „legflashybb”. Sok borbár és étterem így működik. Tizenöt perc hírnév. A borászatnak nem jó, ha mindig keresni kell a következő bulit. Kiszámíthatóságra van szükség.

Hogy lehet belépni egy olyan nagy piacra, mint Kanada?

Ahol monopólium van, mindig vannak tenderek (Ontario államban az LCBO (Liquor Control Board of Ontario) nevű állami cég joga alkholtartalmú italokat forgalmazni – a szerk.). Könnyebb, ha az embernek a miénknél sokkal nagyobb borászata van, és folyamatosan biztosítani tudja ugyanazt a borstílust, címkevilágot. Olyan is előfordul, hogy nem állandó választékba keresnek bort, hanem csak egyszeri alkalommal, két-három raklapot. Óvatosan kell lépni, vagy elég nagy háttérrel. Én ezért főként a „private order” rendszeren keresztül exportálok Kanadába (az LCBO-n keresztül, de vásárlói megkeresés alapján – a szerk.). A monopóliumban ismerek olyan történetet, hogy beválasztottak egy magyar bort, de a feltételek miatt visszalépett a borászat. Fizetni kellett volna a marketingért, és a végén, ha mégsem adják el a bort, akkor visszaküldték vagy megsemmisítették volna.

Mi lenne az a magyar borstílus, amelyik Kanadában is sikeresen működhetne?

Bármilyen nagy minőségű bor működhet, de főleg az őshonos fajták.

Az emberek mindig keresnek valami különlegeset, valami mást.

Ott van például a furmint vagy a kadarka: a magas gasztronómiában ezek mennek. Ezzel kell hírnevet szereznünk, mert külföldön nem érdekel senkit a magyar chardonnay, sauvignon blanc, cabernet sauvignon. Hiszen ezekből a világon rengeteg van, mindenféle árkategóriában. Kell egy ajtónyitó. Lehet, hogy utána majd megkóstolják a világfajtákból készült borainkat is, de kell az, ami kinyitja az ajtót. És annak mindenképpen helyi fajtának kell lennie. Furminttal sokat próbálkoztunk, de úgy érzem, a mostani száraz furmint paletta nem elégíti ki a keresletet. Véleményem szerint sok, főleg tokaji száraz furmintnál nincs meg a könnyű ihatóság. Amikor az ember kérne egy második vagy harmadik pohárral is. Gyönyörű ásványok, nagy, tartalmas borok, minden ott van, de a többségnek elég belőle egy pohárral. Szuper érdekesek ezek a borok, de szükség van egy olyan stílusra, ami tiszta, friss, lédús, könnyen iható.

Pár éve kóstolhattunk először Gilvesy furmintot. Hogyan halad ez a projekt?

Az első a Próbaüzem névre hallgatott, jó nyitás volt. Hároméves tőke első termése, szép gyümölcs. Utána nehezebb évjáratok jöttek. Mindig kihívás volt megtalálni a megfelelő művelésmódot, hogy rendesen be tudjon érni a szőlő. Az elmúlt két évben úgy látom, kezdjük megérteni. A 2019-es egy új etalon lesz minőségben és borkészítésben. A korábbi években az erjesztés és érlelés száz százalékban magyar tölgyfahordóban történt, ma már egy része tartályban készül, mert az is gyönyörű eredményt ad. Van még olaszrizlingem, sauvignon blanc-om, egy kis frissen telepített kadarkám, de a legnagyobb területen rajnai rizlinget termesztünk.

A Szent György-hegy régen rajnais hegy volt.

Itt alattunk, az egész déli oldalon, a szőlők nagy része még mindig rajnai rizling. Azért is állok ki mellette, mert attól függetlenül, hogy nem őshonos fajta, a 17. század óta egész biztosan jelen van Magyarországon, erről feljegyzések készültek. Stílusban nem fogunk soha olyan bort készíteni, mint Pfalz, Mosel, Rheingau vagy Wachau. De ha egy terroirhű (ld. keretes jegyzetünket – a szerk.) bort alkotunk, akkor minőséglieg abszolút megvan benne a lehetőség, hogy külföldön is labdába rúgjunk vele.

Tehát az itteni terroirt érdemes megmutatni egy rajnai rizlingen keresztül, akár Kanadában is?

Igen. Ha van elég erőnk elmesélni a sztorit, hogy mióta van itt, és hova kerültek ki régen a magyar rajnai rizlingek, akkor igen. Tapolca fontos kereskedőváros volt, rengeteg bor ment ki innen, és ennek csak a második világháborúval lett vége. Van nyoma, hogy ezek a borok eljutottak akár Londonba, Triesztbe is. Erre lehet sztorit építeni,

márpedig a borhoz kell a sztori.

Milyen alapelvek szerint készülnek a Gilvesy borok?

2014 óta organikusan műveljük a szőlőinket (leegyszerűsítve: mellőzik a felszívódó vegyszerek, gyomirtók és műtrágyák használatát – a szerk.). A 2019-es az első évjárat, amikor ezt már a címkére is ráírjuk. Nem a felirat fontos számunkra, de az átállás hivatalosan három év, addig nem is használhattuk volna a jelölést. Viszont export szempontjából jelentős, például Németországban vagy Skandináviában már nagyon figyelnek rá. És Magyarországon is kezd jól csengeni, legalább egy picit. A borkészítés során célom, hogy minél inkább spontán történjen az erjedés, és ezen a téren jók is a tapasztalataink. Szerintem eddig is stabilak és tiszták voltak a boraink, de szeretnénk tovább fokozni az izgalmat. Egy gyönyörű tétel megszületése nagyon sok mindenen múlik. Ha egy borászat évről évre tudja hozni a minőséget, az egy csoda. Különösen, ha a terroirhoz is hű tud maradni. Nyilván, minél jobb a technológia, annál könnyebben tudnak évről évre hasonló tételeket kihozni. Sok helyen be lehet avatkozni a folyamatokba, és ezt lehet is érezni sok terméken. Az, hogy érezhető legyen az évjárat, a talaj, a fekvés, és mégis évről évre kiváló legyen a bor, nagy kihívás. Le a kalappal mindenki előtt, aki elvégzi ezt a munkát. Jó látni, hogy egy borász mennyire büszke a munkájára, hogy mennyire beleteszi a saját filozófiáját, kultúráját.

Az ember fontos ebben a történetben, a terroir maga az ember is.

A borban mit jelent a Szent György-hegyi karakter?

A miénk férfias típusú bor. Jellemzői a mély, lineáris savak, jó struktúra, hosszú érlelhetőség, sós mineralitás a végén. Illatban citrusosság és tört kő. Ez átmegy a fajtákon keresztül is. Vetekedik a furmint a rajnaival, hogy melyikük adja vissza legszebben. Ott van az olaszrizlingben is, de még az illatos sauvignon blanc-ban is érezni. Alig várom, hogy megkóstoljuk a kadarkában, amit nemrég telepítettünk. Van egy pár borász, egy kis mag a hegyen, akikkel arról szoktunk beszélgetni, hogyan lehetne ezt a karaktert körülírni és az emberek számára ismertebbé tenni. Már Hamvas Béla idejében is Badacsony volt a sztár, a mi hegyünk inkább meghúzódott a háttérben. A filozófus így fogalmazott: „A badacsonyi olyan, mint a világhírű művész, a szentgyörgyhegyi olyan, mint az a művész, aki világéletében szobájából is alig mozdult ki, és mégis nagyobb művet teremtett, mint akit ünnepeltek. Mind a kettőben megvan a nagyság, de az egyiket olimpiai, a másikat kínai, tao nagyságnak nevezném”.

Mit várhatunk a jövőtől itt a Szent György-hegyen?

Sok szép szőlőnk van, fiatal, egészséges tőkék. Ha finomítani tudunk évről évre, akkor szerintem szép jövő áll előttünk. A borvidék is egyre népszerűbb. A Szent György-hegy mindig egy kicsit Badacsony árnyékában volt, de már kezdik felismerni mint önálló karakterrel rendelkező borhegyet. Új a felismerés, hogy a Badacsonynak, a Csobáncnak és a Szent György-hegynek is van egy sajátos arca. Ez jó és fontos, szeretném is ezt erősíteni, és megőrizni, ami most van.

Féltjük is a hegyünket egy kicsit, nehogy rossz irányba változzon a jellege.

Csopakon például már súlyosabb a probléma. Csodálatos hely, ahol lehet nyaralni, de már most látszik, hogy vannak problémák a parkolással. Fontos, hogy jöhessenek az emberek, tudjanak kóstolni, vásárolni, de meg kell őriznünk ezt a helyet mint szőlőhegyet. Ez egy kincs, a geológiai jelentősége is nagy. Meg kell tartanunk, amink van.

***

Terroir: A francia eredetű szó a termőtájat jelöli, ahol a természeti és kulturális jellegzetességeknek köszönhetően egyedi borok készülnek. A Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet (OIV) definíciója szerint: „A szőlészeti-borászati terroir egy olyan területre utal, ahol kialakul egy jól azonosítható fizikai és biológiai környezet, valamint a használatos szőlészeti és borászati eljárások interakciójának kollektív ismerete, és ez megkülönböztető jelleggel látja el az onnan származó termékeket”.

 

 

Eddigi Pincesor-portrécikkeink:

Légli Ottó

Sebestyén Csilla és Sebestyén Csaba

Jásdi István

Összesen 14 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Balango
2020. szeptember 26. 15:31
Brutális építési és belterületbevonási korlátozásokat kellene elrendelni az egész környéken.
szürkemókus
2020. szeptember 26. 13:12
A Tarányi présházat és környékét már tönkrevágták Rákay Philipék. A templomhoz egyelőre nem mertek hozzányúlni.
káli
2020. szeptember 26. 12:57
Szerintem adjátok oda az orbáncsaládnak(mésziéknek), bár lehet hogy kicsit távol van a víztől az izlésüknek!
salátás
2020. szeptember 26. 12:10
Bízom benne ő nem 65-80 ftért veszi a minőségbe való szőlőt.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!