Előretolt szó

„De nem ilyen szerencsés a helyzet a magyar irodalom más tartományaiban. Kárpátalján és Délvidéken szomorú állapotok uralkodnak, Felvidéken, ahol a kétezres évek közepéig izgalmas fiatal irodalmi megmozdulások voltak, jelenleg passzivitás mutatkozik. Az anyaország fiatal irodalmára pedig a szekértáborosdi, a túlpolitizáltság, valamint a belterjesség, a közönségtől való eltávolodás nyomja rá a bélyegét. Az egyetlen járható útnak az tűnik, ha hozzáverődsz valamelyik szekértáborhoz, bebizonyítod a lojalitásodat, betartasz egy csomó – gyakran íratlan – szabályt, például azt, hogy hol publikálsz és hol nem, kivel barátkozol és kivel nem. No meg rohadtul polkorrekt vagy. Azaz az érvényesülésnek már nem útja az, hogy berobbansz, rábaszol az asztalra, szabad vagy, nagyszájú, lázadó, botrányos és polgárpukkasztó, és ne adj’ Isten, ezeknek köszönhetően újító. Nem, mert ma már ha egy kis pajzánsággal megfűszerezett szerelmes verset írsz, azzal vádolhatnak, hogy szexuális tárgynak tekinted Dulcineádat. Egyre kevesebb dologgal szabad viccelődnöd, mert a humorban most már tényleg nem ismernek tréfát, nem tudhatod, kinek a kibaszott érzékenységét sérted meg és kik hirdetnek fatvát ellened, majd ebrudalnak ki az irodalomból. Bizony, Magyarországon ismét cenzúra van, és ezt a cenzúrát ezúttal nem valamiféle hatalom erőlteti az írókra, hanem az irodalmi szakma önként húzta magára.

Nem csoda, hogy mióta ez a nyavalya megfertőzte Magyarországot, a fiatal irodalom óvatossá, tapogatózóvá, túlintellektualizálttá vált. A költészetből a szenvedély, a játékosság, a humor, az életszagúság kiveszőfélben van. Elkeserítő, hogy egy évtizede nem olvastam huszonéves költőtől olyan verset, amitől fölállt volna a szőr a hátamon. Töredelmesen bevallom, a tárgyias-objektív, a túlfilozofált-pszichologizált-szociologizált líra, melyen az éppen divatos teóriák ruháját látom és a bölcsészlaboratóriumok irritáló szagát érzem, nem vesz le a lábamról. Az élet szagát keresem a versben, a szenvedélyt, a lüktetést, az izgalmat, a fantáziát; az okosságot, és nem az okoskodást. Valami olyasmit, ami a vers megértésénél többet ad nekem: borzongást, forróságot, hidegrázást, örömet, búbánatot, erekciót, de még a hányingerrel is megelégednék, csak éppen különbözzön a szokásos szalagmunkáktól. Nem a tökéleteset keresem, hanem valami szokatlant, mert gyakran az az érzésem a kortárs magyar lírával – nem csak a fiatallal – kapcsolatban, hogy valaki már a kétezres évek elejére elkészítette a magyar versíró szoftvert, egyetlen – azóta csak némi polkorrektséggel frissített – program tolja az egészet, és azt osztják szét a magyar irodalmi fórumok között.

És hogy ebben nagy valószínűséggel igazam van, az is bizonyítja, hogy az olvasók eltávolodtak a költészettől: néhány valóban izgalmas szerzőt leszámítva nem vásárolják, nem olvassák, nem fogyasztják. Egy fiatal poéta könyve még száz példányban sem kel el. Tízszer annyian írnak verset, mint ahányan vásárolnak.

Ugyancsak az igazamat bizonyítja a slam poetry mozgalom sikere Magyarországon. A slam biztosította a fiatal közönségnek – az olvasói utánpótlásnak – azt, amire szüksége van: a szenvedélyt, a lázadást, a humort, a játékot, a szabadszájúságot. A szabadság révületét. Az ifjú poéták pedig a dolgozószobájukból sziszegtek irigykedve a több száz fős közönség előtt szavaló slammerekre, valamiféle alávaló, kültelki hülyeségnek minősítve a slamet, ahelyett, hogy rájöttek volna, mit szeretnének olvasni a fiatalok, és alkalmazták volna ezt a költészetben.

Ami meg a fiatal prózát illeti – hogy ne csak a költészetről beszéljünk –, bizony meglehetősen nehéz olyan szöveget találni, amit végig is lehet olvasni. Ezzel a téma túl is van tárgyalva…”