Fától az erdőt

Sauska Krisztián írása a Mandiner hetilapban.

Kevés jó tulajdonságom egyike, hogy nem hiszem, hogy mindenhez értek. Szeretek tanácsot kérni, sokat tanultam másoktól az életem során, egyszerűen lenyűgöznek az okos emberek.

Mindez nem mentett meg attól, hogy a naivitás hibájába essek, amikor a múlt század utolsó éveiben úgy gondoltam, legyen egy kis borászatunk Tokaj-Hegyalján. Döntésemben sok minden szerepet játszott a családi indíttatástól a bor szenvedélyes szeretetén át a mérnöki kíváncsiságig, de leginkább az, hogy nem értettem: hogyan létezik, hogy ilyen hullámzó minőségű borok kerülnek ki a világ egyik legkülönlegesebb borvidékéről? Tokaj legendája és a nyolcvanas évek szomorú fogyasztói valósága oly távol állt egymástól, hogy közelebb kellett mennem, ha meg akartam tudni az igazságot.

Izgalmas évtized következett, tele tanulással, felismeréssel és csalódással. A közelkép, amire vágytam, ott volt előttem; már láttam, hogy lényegében nem tudunk semmit arról, amink van, föld alatt és föld felett. Egyre nehezebben toleráltam – különösen a saját csapatunkban – a gőgös mindentudást, a nyitottság és a tanulni vágyás hiányát, emellett égető szükségét éreztem annak, hogy valaki kívülről segítsen friss szemmel látni a jövőt és modern tudással gondolkodni.

Paul Hobbs kaliforniai borász volt az első, aki 2003-ban a bodrogkeresztúri Medve-dűlőn ujjai között morzsolva a meszes fehér rögöket átszellemültem kérdezte: nem akartok itt megpróbálkozni a pezsgővel? Aztán Lydia és Claude Bourguignon következett. A neves francia talajszakértő-mikrobiológus házaspárt arra kértük, készítsen állapotfelmérést a szőlőterületeinkről. A tanulmány ki­józanító volt: a szőlő gyökérzete sok helyen fertőzött, a dűlők klónállománya zavaros, a tőkék nem heverték ki a mennyiségi tömegtermelés okozta károkat. Mindemellett a felszín alatti rétegek ásványi összetétele, lenyűgöző sokfélesége, például a mész meglepő mennyiségi és minőségi jelenléte a száraz borok és a pezsgő felé mutatták az utat.

Rendeztük sorainkat fejben, szőlőben, pincében, és a remek toszkán borász, Stefano Chioccioli segítségével a következő évtizedben előálltunk egy sor száraz borral, amelyben az őshonos tokaji fajták – a furmint, hárslevelű és sárgamuskotály mellett – már chardonnay és pinot noir is szerepelt. Utóbbi két, világszerte ismert szőlőfajta a tokaji borvidéken sem volt ismeretlen: báró Vay Miklós, akit felmenőim között tisztelhetek, már a tizenkilencedik század közepén szorgalmazta „magyar habzó vagy pezsgő bornak” készítését „sámpányi” és tokaji fajták felhasználásával, a pinot noir pedig kifejezetten gazdagon volt jelen Hegyalján a filoxéra előtti időkben.

Így aztán amikor öt évvel ezelőtt csatlakozott hozzánk a legendás champagne-i pezsgőmester, Régis Camus, már a teljes csatársort tudtuk megmutatni neki szőlőtőke és kész bor formájában is. Rajongása azóta is töretlen a furmint iránt, kulcsszereplőnek tartja a pezsgőink stílusának alakításában, s azt is minden alkalommal várja, hogy pinot noirt és chardonnay-t kóstolhasson. Mert bár ezekkel dolgozott egész életében, amit Tokajban a két fajta produkál, azért „érdemes Champagne-ból akár gyalog elindulni”.

A kérdés számomra mégsem úgy szól, hogy most akkor furmint vagy chardonnay. Úgy gondolom, nem érdemes konfliktust keresni ott, ahol nincs: az őshonos fajták prezstízsét nem veszélyezteti, ha limitált és ellenőrzött formában jelen vannak nemzetközi szőlőfajták is a borvidéken.

Lehet, hogy túl sok bennem az amerikai, de kimondom: Tokaj-Hegyaljának és lakóinak elsősorban sikerre van szükségük. Sikeres gazdákra, akik megélnek a szőlőjükből, sikeres termelőkre, akik el tudják adni a boraikat, és büszkék jóivású furmintjaikra, elegáns hárslevelűikre, nemes aszúikra, emellett élhetnek a lehetőséggel, hogy a borvidék rendkívüli kvalitásait másként, például pezsgő formájában is megmutassák a nagyvilágnak.

Számomra a siker alapvető tulajdonsága, hogy valóban történik, nem csak beszélünk róla. És mivel hosszú még az út odáig, a lényeglátás képességét nem szabad el­veszítenünk.

Nyitókép: Mandiner-archív